Spirituális, kalandos, szerelmes regény

1. www.argilus.hu
Ilama Árgilus: Végtelen szerelem
Első könyv: Ősföld büszke népe
Részlet:
Már csak egy napra voltunk a várostól, amikor újra ránk esteledett. A tábortűz körül ültünk,
mindenki a maga gondolataiba mélyedve. Jó volt hallgatni a tűz pattogását, érezni a sötétbe vesző erdő
éjszakai élettől lüktető energiáit. Megint elveszítettem önmagamat, feloldódtam a létezés örömében.
Hosszabb idő óta először, újra biztonságban éreztem magamat. A tűz körül ülő emberek harmóniája
láthatatlan burkot vont körénk. A boldogság, hogy újra láthatom megtalált és szeretett családomat,
mindennél többet jelentett. Soral ott ült egyik oldalamon, és éreztem, lelke minden rezdülésével szeret.
Szeret, mint minden embert, minden barátot, minden Városlakót. Az ő végtelen lelkébe nem fért bele
más, csak a szeretet. Lelkiismeret-furdalása megenyhült az eltelt hónapok alatt. Érződött rajta, hogy
olyan élményeket gyűjtött, melyek tompították tévedésének élét. Másik oldalamon Tonka, fogadott, de
a legforróbb testvéri szeretettel szeretett bátyám ült. Soral is sokáig csodálkozott azon, hogyan
találtunk ennyire egymásra, de végül mindenki megszokta. Taramost apámnak, Tillát nővéremnek
választottam, de Tonka lett az, akit bátyámként szerettem.
Néztük a tüzet, mindenki a gondolataiba merült.
Elveszve az idő labirintusában, nem is figyelve mit teszek, kezem egyszer csak elindult, teljesen
magától. Egy a tűzrakáskor kipattant ágért nyúltam öntudatlan, hogy beledobjam a tűzbe, ahová
eredeti sorsa szánta, és csak a vak véletlen mentette meg eddig tőle. Ahogy kezem a fadarab fölé ért,
egy pillanatra megakadt valamiben. Ahogy odanéztem, azt láttam, hogy Soral is ugyanazt a
mozdulatot indította el tőlem függetlenül, és épp ugyanabban a pillanatban ért keze az ág fölé, mint az
enyém. Ahogy összeért kezünk, és ennek ténye eljutott idegszálainkon át agyunkig, mint aki tűzbe
nyúlt, úgy kaptuk vissza mindketten. Azt értettem, én miért tettem ezt az ösztönös mozdulatot, de
ahogy rájöttem, hogy Soral is ezt tette, fellobbant bennem a remény. Talán neki is hasonló oka lehetett
rá! Nem akartam elhinni, de meg kellett tudnom. Ha csak egy hajszálnyi esély van rá, most meg kell
ragadnom a pillanatot. Óvatosan felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Éreztem, tekintetemben ott
ég maga a kérdés. Az ő szeme az enyém tükörképe lehetett, mert ugyanazt a megdöbbent kérdést
láttam benne, mint ami az én lelkemben dúló vihart is mutatta.
– Hát te is?
Ez volt mindkettőnk szemében. Te is azt érzed, amit én? Te is úgy vágysz rám, ahogyan én rád? Te
sem mered elhinni, éppúgy, mint én, hogy szeretnek? Hogy ugyanazzal a tűzzel szeretnek, mint amit te
is érzel?
Azt hiszem, ugyanabban a pillanatban döbbentünk rá, hogy mindkettőnk ugyanazt érzi a másik
iránt, hogy mindketten, éppúgy nem mertünk hinni ebben, és most mind a ketten bizonyosságra
találtunk. Hosszú pillanatok telhettek így el, számunkra ugyanis már nem volt idő. Néztük egymást,
szerelem tüzétől égő tekintettel. Elmerültünk az új felismerés mámorában. Én kaptam el elsőnek
tekintetem, mert eszembe jutott, hogy mit láthatnak most a tűz körül ülő társaink. Hiába a világ
legcsodálatosabb barátai, ez a pillanat kettőnkké kellett legyen. Ez most csak kettőnkre tartozott, ehhez
a felismeréshez, ezekhez az érzésekhez, nem kellettek tanúk. Óvatosan körbepillantottam, de
mindenkit elfoglaltak a saját gondolatai. Apró közjátékunkat senki nem vette észre. Soral szeme
szikrázott a boldogságtól, és egy apró, huncut mosoly is megjelent a szeme sarkában, mint amilyet
eddig csak Taramoséban láttam. Aggódó körbepillantásom váltotta ezt ki belőle, mely végképp
meggyőzte, jól értelmezte mindazt, amit szememből kiolvasott. Szerencsére már besötétedett, mert így
senki nem láthatta, ahogy kigyullad arcom, és fülem tövéig lángvörössé válok. Szívem kiugrani
készült helyéből, és azt is láttam, hogy az ő lélegzete is feltűnően felgyorsult.
Nekem azonban még mindig bizonyítékra volt szükségem. Féltem, csupán csak a képzeletem
játszik velem, csak oly régóta kergetett vágyálmom illúziójának estem áldozatul, és reggelre mindez a
feledés homályába vész.
Hanyagul újra a kis fadarab felé nyúltam, de már nem a tűzbe dobtam, hanem átvettem másik
kezembe.
Üressé vált kezemet, mintha csak természetes folytatása lenne előző mozdulatomnak, feltűnés
nélkül hátam mögé tettem, el a tűz által megvilágított körből, el minden lehetséges szempár elől.

2. www.argilus.hu
Miközben hátra nyújtottam, könyököm súrolta Soral karját, aki ugrásra kész párducként figyelte
minden egyes mozdulatomat. Kihívás volt ez a javából. Most rajta a sor, mit tesz, és én figyeltem
minden idegszálammal. Először megmozdította lábait, mintha csak a hosszas egyhelyben ülés hatását
akarná leküzdeni, de a mozdulatsor eredményeként az ő keze is, mely felém esett, kikerült a
megvilágított területből. Leheletnyi finomsággal hozzáért könyökömhöz, majd érezve, hogy nem
húzódom el, ujjai elindultak csuklóm felé. Tenyere élével és kisujjával simítva karomat csúszott le
keze egészen csuklómig. Még mindig figyelte, elhúzódik-e a kezem.
– Azt már hiába is várnád! – gondoltam magamban.
Mozdulatlanná merevedett ragadozónak éreztem magam, kinek pillája sem rebben, nehogy
elriassza a közelébe óvatlankodott áldozatát.
– Ne reménykedj Soral, besétáltál a csapdámba, most már nem ijesztelek el. Többé nem
menekülhetsz.
Mivel nem mozdultam, folytatta. Ujjai, majd tenyere végigsiklott kézfejemen. Óvatosan az enyéim
alá csúsztatta ujjait, és erős, az enyémhez képest óriási kezével átfogta kézfejemet. Forrón és tüzesen
lüktetett a tenyere. Egész lénye benne rezgett ebben az érintésben. Az én kezem erős és gyors
szívdobogásom közvetítette neki. Mint fészekből kiesett kismadár szíve, az őt felemelő tenyérben.
Ujjaim végeit ráhajtottam az övére, tudatva vele, hogy megelégedésemre szolgált tevékenysége.
Kezünk egymáséba simult, tekintetünk egymásba fonódott. Mindent elmondott az, ahogyan egymásra
néztünk. Boldog volt, hogy megérinthetett, boldog voltam, hogy megérintett.
Majd újra a tüzet néztük, de nem tudtuk elengedni egymás kezét. A többiek lassan elmentek
pihenni, de mi még mindig remegő izgalommal ültünk ott. Őriztük közös titkunkat, azt, hogy fogjuk
egymás kezét. Nem, mint testvér a testvérét, nem, mint barát a barátét, hanem mint az örök nő, az örök
férfiét.
Egyszer csak megmozdult, elengedte a kezem és csomagjaink után indult. Előbb elővette az én
takaróimat, majd az övéit. Kellő csodálkozással néztem rá, de nem zavartatta magát. Az enyémet
leterítette kissé távolabb útitársainktól egy fa alá. Egy kisebből párnát hajtogatott, a harmadikat
odakészítette takarónak. Miután végzett vele, fél karnyújtásnyi távolságban hasonló módon
megágyazott saját magának is. Munkáját elégedetten megszemlélte, majd megfontolt lassúsággal
odajött hozzám. Szeme a sötétben is ragyogott, ahogy lenézett rám, és a kezét nyújtotta, hogy
felsegítsen. Elfogadtam a segítséget, míg másik kezemben még vadul szorongattam a lassan egy
septtel ezelőtt felvett kis fadarabot. Ez már örökre megmenekült a tűztől, gondoltam, és gyorsan a
zsebembe rejtettem. Soral odavezetett a megvetett ágyhoz. Még mindig forróság sugárzott az
érintéséből, égette a kezemet. Mindketten meglehetősen fáradtak voltunk már, de még fekve is néztük
egymást. Nyitott tenyerét felém nyújtva kérte a kezemet. Most én nyúltam feléje és tettem kezemet az
övébe. Éreztem, lassan megadom magam az álom sürgetésének. Hiába érzelmeim lobogása, a hosszú
úton nagyon is elfáradtam. Búcsúzóul még gyengéden megszorítottam a kezét, ő visszaszorított, és
mivel úgy érezte ezzel búcsúzom, el akarta engedni. Félálomban utánakaptam, nem engedtem. Ahogy
belecsúszott tudatom a másik világ előszobájába, még bőrömön éreztem kedves, elnézően boldog
mosolyát.
Két álmot álmodtam egész éjjel. Az egyikben a tűz mellett ültünk Sorallal, és fogtuk egymás kezét.
A másikban egymás mellett feküdtünk, és fogtuk egymás kezét. Reggelre annyiszor álmodtam ezt,
hogy végül már nem is tudtam, valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam az egészet. Óvatosan
résnyire kinyitottam a szemem. Soral nem volt mellettem, de a takarói még pont úgy feküdtek az
enyémek mellett, ahogyan este letette. Mégiscsak megtörtént, sóhajtottam magamban
megkönnyebbülten. Megkerestem tekintetemmel Soralt. Az esti tűz túloldalán állt és Tonkával beszélt
halkan. Tonka bólintott, majd intézkedett. Eltüntették a tűz nyomait, körülnéztek, hogy nem hagytak-e
valamit el, majd mindenki megkereste saját hátasát, és elindultak. Soral ellenőrizte még egyszer a
többiek helyét, néhány mélyebb nyomot eligazított, majd odajött hozzám. Én felültem és kíváncsian
vártam, mit akar, mi legyen most. Azt értettem, hogy úgy intézte, kettesben maradhassunk. Erre
vágyott ő is és én is. Most újra lenézett rám és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Még mindig nem
szólt egy szót sem. Ha nem beszél, hát nem beszél. Én már megkaptam mindent, ami boldoggá tehet,
most már legyen minden úgy, ahogy ő szeretné. Ha mi leszünk a világ leghallgatagabb szerelmespárja,
azt sem bántam. Felsegített. Összeszedtük takaróinkat, és csendben elcsomagoltunk. Amikor kész
lettem, még elvonultam a patakhoz, ahonnan este a vizet hoztuk és rendbe szedtem magam. Mire
visszaértem, ő már a lován ült és hátasom kantárját összefűzte az övéjével. Megint csak meg tudott

3. www.argilus.hu
lepni. Lovával mellém léptetett, lehajolt értem, és oldalról maga elé ültetett a nyeregbe. Elismerően
néztem rá, ettől büszkén elmosolyodott. Én is arra vágytam, amire ő. Hozzáérni, érezni testének
közelségét, látni tekintetét. Én még végig sem gondoltam, mit is szeretnék, ő megoldotta. A frissen
felfedezett élmény, egymás érintése, testünk közelsége olyan boldogságot adott mindkettőnknek, hogy
nem tudtunk lemondani róla. Átkaroltam derekát, befészkeltem magam erős vállába és hagytam
vigyen, amerre csak akar. Valódi férfi volt. Tudta mit akar, és tudta mire vágyik a nő, mit adhat neki.
Tette hát, amit kellett. Ezt is szerettem benne. Döntött és cselekedett. És jól cselekedett. Nem
mondhatom, hogy bíztam benne, mert ez már nem bizalom volt. Már fel sem merült bennünk a kétely.
Egyek voltunk. Ő szeretett, én szerettem, ez minden mást helyettesített.
Nem arra indultunk, amerre a többiek. Talán kétseptnyit haladtunk végtelen harmóniában keletnek,
mikor is egy tisztásra értünk. Ahogy kibukkantunk a fák sűrűjéből egy kisebb hegyet pillantottam meg
a tisztás túloldalán. Azt hittem meg akarja kerülni, de ő egyenesen feléje vette az irányt. Az előtte lévő
erdősáv áthatolhatatlanak tűnt. Leszállt lováról és engem is lesegített. Kezembe adta a kantárokat és
határozottan megindult az összenőtt fák és bokrok között. Ügyesen és óvatosan hajlítgatta el előlem az
ágakat, ösvényt vágva nekem és a lovaknak. Néhány perc múlva egy patak keresztezte utunkat. Ekkor
visszafordult, és ha jól hallottam visszament egészen a tisztásig eltüntetni a nyomainkat. Mikor
visszaért, a saját lova kantárját a karjába akasztotta, míg az én lovamét úgy kötötte a sajátjához, hogy
mögötte tudjon jönni, engem pedig egyszerűen ölbe kapott. Belépett a patakba és folyásával ellentétes
irányba megindult a hegy felé. Itt már könnyebben haladtunk, a patak fölött kevésbé sűrűn nőtt a
növényzet. A lovaknak sem okozott gondot a patak apró kövei között lépdelni. Nemsokára sziklafal
állta utunkat, azaz csak én hittem, hogy utunkat állja. Soral hátat fordított a sziklának és hátával,
vállával tört utat a sűrű indák között. Meglepetésemre nem ütközött sziklának, hanem ahogy
átszakította a vékony növényfüggönyt, belépett velem egy barlangba. Újra megfordult, és egy nem túl
hosszú alagutat láttam meg. Néhány lépés csupán, és máris a hegy túloldalán voltunk. De ez a túloldal
valójában nem a túloldal volt, hanem a hegy belseje. Egy kis kör alakú liget, melyet teljes egészében
körülvett a hegy. Egy évezredekkel korábban kialudt vulkán aljában találtam magam, melyet már
meghódított a természet. A patak a szemközti fal tövénél tört a felszínre, egy kis tavat képezett a liget
közepén, majd utat tört magának a szemközti falon át. A patak útját növelték meg egykor szorgos
kezek, és alakítottak ki olyan menedéket a hegy belsejében, melyben hosszabb időre el lehetett rejtőzni
a nemkívánatos szemek elől. Megértettem miért hozott ide Soral. Ezt szavakkal úgysem tudta volna
leírni. Ezt látni kellett. Egy gyönyörű, meghitt és biztonságos hely. Kettesben akart maradni velem,
ahol senki nem zavarhatott meg, ahol nem kellett figyelnünk arra, hogy jár-e valaki a környéken.
Számunkra mérhetetlenül fontos dolgokat kellett megbeszélnünk úgy, hogy csak egymásra kelljen
figyelnünk. Az első együttlétünk úgy, hogy már tudtuk, mit érez a másik irántunk. Azt akarta, hogy ez
tökéletes legyen, senki és semmi ne zavarhasson.
Óvatosan talpra állított a patak partján. Minden pillanatnak, minden mozdulatnak az újdonság, a
megismételhetetlen elsőség adott jelentőséget. Szabadon engedte a lovakat, hadd legeljenek a zárt
ligetben, majd kivett két takarót a csomagokból. Leültünk egymással szemben a takarókra, fogtuk
egymás kezét. Nem tudtunk betelni a másik látványával, és a boldogsággal, hogy ez a másiknak is
boldogságot ad. Egyszer csak megszólalt:
– Mióta szeretsz?
Hangjának csengésére bennem végtelen idők homálya kavarodott fel. Egyszerre zengett bennem a
válasz a múltból, a jelenből és a jövőből.
– Az idők kezdete óta.
Ő bólintott, mint aki ezt a választ várta.
– Mióta szeretsz? – kérdeztem vissza.
– Az idők kezdete óta – felelte, és ajkaihoz emelte kezeim.
– Mióta szeretsz ebben az életben? – kérdezett újra.
– Mióta először a szemedbe néztem – válaszoltam őszintén.
Válaszom láthatóan meglepte. Elengedte a kezem és lefeküdt a takaróra. Az eget nézte hosszasan.
Nem volt benne zavar, de ezt most fel kellet dolgoznia. Nem kellett sietnünk, ezért is jöttünk most ide.
Hogy mindent megértsünk és tisztázzunk. Végig kellett gondolnia, hogy én már akkor is szerettem,
amikor a Városba hozott, amikor nem fogadtam el Taramos felajánlását, amikor Metosék ellen
küzdöttem, és amikor ellene. Miközben gondolkodott, én arcának vonásaiban gyönyörködtem. Amikor
újra rám nézett, én emeltem fel a kezét.

4. www.argilus.hu
– Megmentettél – mondtam magyarázatként, széthajtottam ujjait és csókot leheltem tenyerébe.
– Előbb te engem.
– Az csak ösztönös volt. Te tudatosan tetted.
Megint elgondolkodott, miközben ujjait ismét az enyéim közé fűzte.
– Mióta szeretsz ebben az életben? – kérdeztem vissza.
– Mióta másodjára láttam a szemed – válaszolta. – Akkor tetted meg az első tudatos
mozdulataidat. Az elsőnél még nem voltál tudatodnál – tette hozzá magyarázatként.
Én is mellé feküdtem, szorosan hozzá bújva.
– Mióta tudod, hogy szeretsz? – folytatta a kérdezést.
– Mióta először a szemedbe néztem – válaszoltam újra.
– Mióta tudod, hogy szeretsz?
– Mióta legyőzted a fiúkat, és rádöbbentem, apám el fog engedni. Rájöttem, nem akarok egy
olyan Városban élni, amelyben te nem vagy ott.
– Máshoz akartál adni – mondtam csak ténymegállapításként.
Felemelkedett és könyökére támaszkodott, látni akarta arcomat válasza közben.
– Nem – mondta megfontoltan a szemembe nézve. – Akkor már magamnak akartalak, csak nem
tudtam kimondani. Le akartalak győzni, bizonyítani neked, hogy méltó vagyok a szerelmedre. Azt
akartam, enyém legyél. Meg akartalak szelídíteni, boldoggá tenni.
– Már a tiéd voltam.
– Most már tudom – felelte és újra elmerültünk egymás tekintetében.
Szabad kezével végigsimította arcomat, majd egyre közelebb hajolt. Forró leheletét éreztem
arcomon, szívem vadul kalapált. Nem sietett, várt. Soha többé nem fogjuk ezt érezni, az első csók
előtti pillanatokat. Ha megcsókol, már soha nem leszünk többé az első csók előtt. Ő is erre
gondolhatott, mert elmosolyodott, és felemelte a fejét. Nem tette meg. Tökéletesen elegendőnek
éreztük a lehetőséget, hogy megtehette volna. Bármikor megtehettük, nem sürgetett semmi sem, és ezt
nagyon is élveztük. Boldoggá tett a tudat, hogy bármit megtehetünk. Már megtaláltuk egymást, már
egymáséi voltunk. Senki nem szólhatott bele, mit szeretnénk. Minden élményt meg akartunk élni,
mindent teljes elmével, teljes tudattal. Mindent, ami van, és mindent, ami lehet. A végtelen
lehetőségek szabadságát. Nem kellett sietnünk sehová.
– Tudnál a kedvemért a Városban élni?
– A világ legcsodálatosabb helye számomra az, ahol te ott vagy.
– Elmentél.
– Nem tudtam, hogy szeretsz.
– Visszajöttél.
– Nem tudtam úgy élni, hogy ne lássalak. A szívem a Városban maradt.
– Szeretném megmutatni neked az egész világomat.
– Szeretném megismerni mindazt, amit valaha láttál, érintettél, éreztél, gondoltál.
Újra hozzábújtam, átöleltem és kezemet a szívére tettem. Érezni akartam dobogását. Ő is átkarolt.
Becsuktam a szemem, és csak éltem a jelen pillanatát. Éltem, hogy ő van. Éltem, hogy itt van
mellettem, hogy érzem a testét, és a lelkéből áradó szerelmet, mely valójában az enyém
visszatükröződése volt. Elgondolkodtam, hogyan is tudnám ezt az érzést elmesélni anyámnak. Nem
találtam rá szavakat.
Egyszer csak megint felkönyökölt, újra rám nézett és megszólalt.
– A világ minden szava kevés lenne ahhoz, hogy leírjam, mit érzek – mondta.
– Azt nem mondtad, hogy te is tudsz a gondolatokban olvasni.
Elmosolyodott, értette mire gondoltam. Elégedetten visszafeküdt. Újra hallgattuk egymás
lélegzését, éreztük egymás szívének dobbanását. Most bennem támadt fel a vadászösztön. Játszani
akartam vele, oldani komolyságát. Mintha még mindig figyelne arra, hogy meg ne bántson valamivel,
ne tegyen olyat, ami ellenemre lehet.
Felemelkedtem, fölé hajoltam. Jobb kezemre támaszkodva bal kezemmel lassan végigsimítottam az
arcát. Az Ő arca. Az Ő bőre, arcának csontjai által meghatározott harmonikus íve, és én
megérinthettem! Majd még nagyobb lassúsággal elkezdtem arcomat az övéhez közelíteni. Mosolyát
nem tudta elnyomni, úgy várta, hogy megcsókoljam. Ha én ezt szeretném, akkor természetesnek
érezte, hogy én is megtehetem. Én azonban összeszorítottam a szám, megráztam a fejem, majd egy
hirtelen mozdulattal beletúrtam a hajába. Ettől lecsúszott a homlokpántja, mellyel eddig

5. www.argilus.hu
hátraszorította, és alaposan összeborzoltam. És már menekülőre is fogtam. A meglepetésből rendkívül
gyorsan ébredve, ő is felpattant és néhány lépés után utol is ért. Nevetve elkapta derekam, magához
húzott, de nem megcsókolni akart. Két kezemet óvatosan hátrafogta egyik kezével, mint aki hatalmába
akar keríteni, én pedig hagytam. Olyan gyengéden csinálta, hogy bármikor kiszabadíthattam volna
magam. Így megkötözve, másik kezével óvatosan hajamba simított, és egyenként megkereste a
hajamat összetartó hajtűket. Amikor megtalált egyet, finoman kihúzta, szájához emelve megcsókolta
és ruhája szélébe tűzte, mintha a világ legértékesebb kincse lenne számára. Amikor úgy érezte, az
összeset kiszedte, elkezdte szétbontani a fonatokat. Ujjait használva fésűnek, lágyan, teljes hosszában
hátrasimította.
– Szeretem, amikor ki van bontva a hajad – mondta. – Álmaimban mindig így láttalak.
A napot gondtalan, boldog évődéssel töltöttük. Már késő délutánra járt, mikor eszünkbe jutott,
hogy az evésről és ivásról is megfeledkeztünk. Soral persze erről is gondoskodott. Kisebb tüzet
gyújtottunk és átmelegítettük az általa előző napról elcsomagolt maradék sültet. Közben lassan
besötétedett. A tűz mellé húztuk takaróinkat. Soral leült a tűzzel szembe és kezemért nyúlva jelezte,
szeretné, ha az ölébe ülnék. Engedelmeskedtem mozdulatának, derekát és vállát átkarolva
hozzábújtam. Erős izmait ölelve úgy éreztem, nincs olyan erő a világon, amitől meg ne tudna védeni.
Mindketten végiggondoltuk az eltelt napot. Tudtam, Soral is ezt teszi, néha nem tudott elnyomni egy-
egy mosolyt. Egy nap alatt igyekeztünk bepótolni az elmúlt másfél év elvesztegetett pillanatait. Már
tényleg csak a tűz világított, amikor Soral megmozdult. Egy kissé eltolt magától, derekamnál fogva
gyengéden megemelt, lábait összébb csúsztatta, így én egy kicsit magasabbra kerültem. Szemünk
egymásra ragyogott, ahogy felnéztem rá.
Mindketten tudtuk mit akar tenni, és mindketten élveztünk minden pillanatot. Még mindig várt.
Gyönyörködött abban, hogy várok rá, hogy várom, hogy megcsókoljon. Lassan magához húzott.
Kicsit le kellett hajtania a fejét, csak így érte el ajkaimat. Most már nem kertelt, nem játszott, nem tett
kitérő vagy bevezető mozdulatokat. Tudta mit akar, és tudta, meg is kapja. Ajkaimat akarta.
Megérinteni, felfedezni, bejárni minden sejtjét, megérezni minden ízét. Férfi volt, aki hódítani akart.
Én voltam a felfedezésre váró új világ. Nekem most csak hagynom kellett, hogy megismerjen, hogy
titkaim után kutasson. Éppúgy élveztem ostromát, mint ő a felfedezést. Egyszer csak nem bírtam
tovább. Megadtam magam. Ajkának gyengéd érintéseire, simogatásaira megnyíltak ajkaim és
visszacsókoltam. Egyszerre vágytam minden érintését, egyszerre vágytam mindenütt megérinteni.
Szívem vad dobogással jelezte, nehezen bír ki több szenvedélyt, de még nem tudtam elengedni. Csak
akkor hagytuk abba, mikor már mindketten levegő után kapkodtunk, szívünk oly gyors iramra
kényszerült. Csak néztük egymást hosszan és boldogan.
– Milyen gyenge az emberi szív – pihegtem.
– Nem képes befogadni annyi gyönyörűséget, amennyit adni tudsz – fejezte be a mondatomat.
Újra egymás kezét fogva aludtunk el. Én újra álmodtam az egész gyönyörű napot. Nem tudom
mennyit aludhatott, mert amikor felébredtem, már nyitva volt a szeme és engem nézett. Én az
oldalához bújva találtam magam, fél karom a szíve felett talált kényelmes helyet magának.
– Tudtál aludni tőlem? – kérdeztem.
– Elegendőt. Álmodban olyan voltál, mint valami varázslat. Olyan gyengéden érintettél, mintha
ébren lennél, és ha véletlenül elfordultál, rögtön kerestél és visszajöttél.
– És ha nem is aludtam? – tréfáltam.
– Aludtál – mondta határozottan.
Elég kérdően nézhettem erre, mert folytatta.
– Ismerem minden lélegzetedet. Tudom, hogyan lélegzel, amikor mélyen alszol, hogyan amikor
álmodsz, hogyan amikor csak szenderegsz, és hogyan amikor ébren vagy. És hogyan, amikor
csókollak.
– Akkor hogyan lélegzem? – kérdeztem évődve.
– Így! – mondta, és megcsókolt.
Nem kevesebb szenvedéllyel tette, mint este, most mégis más volt a zamata. Este misztikus,
titokzatos és tüzes volt, most békésen lágy és meghitt.
– Ezt még sokáig kell tanítanod nekem.
Elmosolyodott.
– Egy életen át, ha akarod.
Ezt nem akartam hallani. Két ujjammal lezártam az ajkát.

6. www.argilus.hu
– Ne ígérj semmit. A jövő nem érdekel, a jelen pillanatot akarom megélni veled.
– Azt hittem örülsz, ha megígérek valamit – mondta. – Úgy tudom, a városlakókon kívül
minden más népnél, ha egy férfi és egy nő összeköti az életét, akkor ígéretet tesznek. Legtöbbször azt
ígérik, hogy mindig szeretni fogják egymást, vagy, hogy életük végéig együtt maradnak.
– Ahol én születtem, ott a nőnek azt kell ígérnie, hogy engedelmes feleség lesz élete végéig, a
férfi cserébe azt ígéri, gondoskodik róla. Persze ez csak formalitás. A nőnek nincs választása, a férfi
pedig maga döntheti el, mit ért gondoskodás alatt. A nőknél az engedelmességbe beletartozik, hogy
más férfit nem ismerhet élete során, a férfiak viszont több nőről is gondoskodhatnak, vagyonuk, illetve
kedvük szerint. A barlanglakóknál igen, ott mind a két fél megígéri, hogy soha senki mást nem fog
szeretni. Mégis sokszor összevesznek, elhagyják egymást, és sokszor új párt választanak, akinek aztán
újra megígérik, hogy senki mást nem fognak szeretni.
– És te nem szeretnéd, ha egész életedben veled maradnék? – kérdezte.
– Én azt szeretném, ha életed minden pillanatában azt tehetnéd, amit akkor és ott szeretnél. Nem
tenne boldoggá, ha csak azért lennél velem, mert egyszer megígérted. Én pedig most annyit tudok
mondani, hogy teljes szívemből szeretlek. Kimondhatatlanul boldoggá tesz, hogy te is szeretsz, és
velem vagy boldog. De az nem adna boldogságot, ha úgy lennél velem, hogy ez nem tesz téged
boldoggá. Tudod, akkor, ott a sziklánál rádöbbentem, a világom már attól gyönyörűbb lett, hogy
tudom, te létezel benne. A szerelmet irántad én érzem, és a bennem lángra gyúlt szerelem akkor tesz
engem a legboldogabbá, ha te boldog vagy. Hogyan is ígérhetnénk bármit arról a jövőről, ami még
nincs. Ki tudhatja, mit hoz a következő pillanat. Hogyan is várhatnék el olyan ígéretet, ami arról szól,
mit fogsz érezni a jövőben.
– Sokszor nehéz elhinnem, hogy nem a Városban nőttél fel.
További részletek: www.argilus.hu