1. A calusar nem rontáslevétel, mint, ahogy valaki írta az interneten tévesen, az más kérdés, hogy
másodlagosan ilyen szerepet is betölthet, megszabadítás a rossztól, a betegségtől formában. A
kereszténység előtti időkből származik, naptisztelet, tánc formájában. Természetesen mágikus
tartalmakat is hordoz, régebb még inkább, vagyis a mágia mára kiveszett belőle. Moldvában a
Pünkösdhöz kötött. Inkább Havasalföldön ismert, eredetibb formájában. Benne van a halál és
újjászületés, ami minden rossztól megszabadít. Mint minden szertartásos halál és újjászületés,
beavatás.
A román archaikus kultúra azért izgalmas, mert sok mindent őriz még elég tiszta, élő formájában
a kereszténység előtti időkből, vagy beépítve megőrizte a kereszténységbe. A román kultúra azért
is izgalmas egy nem előítéletes magyar számára, mert a román kultúra archaikus gyökerei
sokkal mélyebbek, vastagabbak, mint a magyaré. A románság asszimilálta a kereszténységet és
nem egy törésként jelent meg nála, mint a magyarnál az erőszakos katolicizmus, mely mindig az
őt megelőző kárára hódított.
Bartók értékesebbnek tartotta a román népzenét a magyarnál, Német László a gazdag
mítoszvilágát irigyelte a románoknak.
Jung pedig azt mondta, hogy az élő mítoszvilág az embernél a lelki egészség elengedhetetlen
feltétele, az egészséges népnek, pedig az egészséges egyedek az alapjai. A nemzetet az élő
mítoszvilága tartja meg, identitásának, vitalitásának a forrása. Az élő mítoszvilág annak a jele,
hogy a nemzet lelke élő valóság, nem csak tudatában él a nemzet, hanem lelkében is. A nemzeti
öntudat kifejezés a halott lelkű nemzetekre érvényes, kik csak tudatukban élnek már, már csak
tudják, hogy például magyarok, de lelkükben mítoszaikban nem élik.
És nem potyára adtam a magyar példát, mert a magyar már csak tudatában magyar és nem élő
lelkében, olyan neki nincsen, tehát igazi identitása sincsen. A jobboldaliság, a politikai nemzeti
öntudat már csak a tudatra apellál és nem képvisel egy belső szellemi, lelki nemzeti identitást,
nem képviseli az élő mítoszú nemzeti lelket. Ez azért is fontos, mert az igazi élet nem a tudatban
van, hanem a tudattalanban ott folyik az ember a nemzet igazi, titkos élete. A pusztán csak
tudatilag megélt nemzeti létnek, semmi köze a nemzethez. A mai politikai viták a nemzet körül,
csak puszta álproblémák a nép hülyítésére. Hogy legyen vagy ne legyen Magyar Gárda
álprobléma ilyen szempontból, mert a Gárda tagjai csak a tudati nemzetet képviselik és így semmi
közük a nemzethez, tehát mindegy, hogy vannak vagy nincsenek, - ez ingyen cirkusz.
A növény gyökere a tudattalant szimbolizálja. A növény felső része ősszel elhal, de az élet ott
marad a gyökérben, a gyökérből születik újjá tavasszal a növény. A nemzet soha nem fog
újjászületni a tudat tartalmainak puszta változásaiból, mert a tudat olyan, mint a növénynél a
felső rész, múlandó, hanem a nemzet kollektív tudattalanjából, ahol a nemzet mindig élő, soha
nem halott. Akik a nemzet megtartóját az intézményekben látják, az intézmények megújításában,
vagy létrehozatalában, mint a Székelyföldön, azok megfeledkeznek, hogy a nemzet igazi élete
tudattalajában van és a nemzet akkor újul meg ha ezt a belső életet hagyjuk felbuzogni, ha
tudatunkkal ráhangolódunk, hogy a mítoszok maguktól újjászülessenek, mert ahogy tavasszal,
minden külső beavatkozás nélkül a természet újjászületik, úgy a nemzet is képes újjászületni,
csak úgy magától. Ahogy a természetet a nap szüli újjá, úgy a nemzetet a csend. A csendhez
pedig nem kell autonómia bizottság mely kidolgozza, sem külső meditációs technika, minden
keleti tanács ellenére. Nem vesszük észre, hogy a nemzeti identitásunk épp a sok
mesterségességben fullad bele, a sok erőfeszítésbe? Nem vesszük észre, hogy a természet mindent
közvetlenül ajánl fel, erőfeszítés nélkül? A nemzeti lét is ilyen közvetlenül felajánlott valóság a
természet által és nem kell mesterségesem kulturálisan, muzeálisan őrizni, mert amit így kell
őrizni az rég halott. A nemzeti lét mintáit közvetlenül adottan a természet a lélekbe helyezte, így
nem kell kívülről mesterségesen létrehozni, csak engedelmeskedni kell a mintáknak. Ami szerint

2. élnie kell a nemzetnek és megtartja a nemzetet azt nincs az a bizottság amely képes létrehozni,
mert annak belülről adottnak kell lennie és nem kívülről, mint a bizottság kidolgozta autonómia.
Akik, csak Trianonra vetik keserves pillantásukat – nem tagadom, hogy igazságtalan volt – és
nem látják a magyar, székely lélek mély-rétegeit, hogy az már nagyon-nagyon rég a téli passzív
vitalitás állapotában van, igazi talaj feletti élő növényt rég nem hajtott és ez annak a jele, hogy a
nemzet vitalitásával gondok vannak és ennek biza alapvető szerepe volt abban, hogy a magyarság
egy Trianonra lehetőséget adó helyzetbe jutott.
Ha ezzel ellentétben megnézzük a román lelket, nemzeti kollektív tudattalant, a románság nagyon
erős gyökerű archaikus kultúrájából következtetve, akkor láthatjuk, hogy a magyarral ellentétben
ott a vitalitás nagyobb volt a századok folyamán és valahol a románság tudattalanjával szemben
maradtunk alul, melyben nagyobb volt a vitalitás. Tehát nem Trianonban dőlt el a mi sorsunk
Erdélyben, az csak a végpont volt, hanem századokon keresztül, a két nemzet kollektív
tudattalajában történő folyamatokban. Az inkább tudatra apelláló, a tudattalan életétől távolabb
élő és így gyengébb nemzeti identitással, gyengébb vitalitással rendelkező magyarság alul
maradt, azzal a románsággal szemben, mely közelebb élt a nemzet kollektív tudattalanjához, a
nemzet rejtett életéhez és amely így erősebb nemzeti identitást és vitalitás képviselt a
magyarsággal szemben. Erdély sorsa ott dőlt el, hogy ki mennyire élt közel gyökereihez
Erdélyben. Erdély sorsa ott dőlt el, hogy melyik nemzet táplálkozott igazán gyökereiből.
Sajnos a tanulságot nem vontuk le a történelemből. Gheorghe Sarac bihari román népdalénekes
azt mondta, igaz nem kevés magyar ellenes éllel, hogy a magyarságnak kőváraik voltak
Erdélyben, de a románságnak a szívében volt a vára és a szív vára győzött a kővárak fölött.
Minden magyar ellenes él ellenére nagy tanulság van ebben, nekünk magyarok számára, ha félre
tudjuk tenni a sértődöttséget.
A várak, az akkori intézmények, a tudat túlsúlyát jelentik, amiről már írtam, hogy a magyart
jellemzi. A tudat túlsúlya mindig a tudattalannal való kapcsolat kárára van, a belső lelki élet, a
belső identitás kárárára van. A tudat túlsúlya mindig a gyökerektől, a vitalitástól való
távolságot jelenti, a nemzet titkos, valós életétől való távolságot jelenti, a nem tudomásul vételt
róla. A puszta tudati identitás nem védi meg a nemzetet, nem elég a nemzeti öntudat, kell hozza
a nemzet tudattalan életével való kapcsolat, mert a nemzet igazi identitása ott van, igazi élete ott
folyik. A tudat csak formája a nemzetnek, de nem tartalma. A tartalom a nemzet tudattalan élete.
Sajnos a nemzeti öntudatok korában, amikor a forma tartalom is, ez a nyugati civilizáció, a
nemzeti tudat, mint puszta forma, kiszorítja a nemzet mindennapi életéből a nemzet tudattalan
életét, az igazi tartalmat, így megsemmisíti az igazi belső nemzeti identitást, az igazi tartalmat.
Váraink, a tudati nemzeti létünk, nemzeti öntudatunk, nem védett meg a történelemben
bennünket a románsággal szemeben, sőt igazi, belső szerves identitásunkat szorította ki. Ez
tanulságként kéne szolgáljon akkor, mikor megint csak tudatilag, intézmények szintjén közelítjük
meg a Székelyföldön a nemzeti megmaradást és elhanyagoljuk a nemzet tudattalan életét, ha
már egyszer ez nemzeti katasztrófához vezetett, akkor még egyszer ahhoz fog vezetni, de akkor
már nemzeti létünkbe fog kerülni a katasztrófa.
Gheorghe Sarac mondása azt fejezi ki, hogy a magyar intézményrendszerrel, puszta nemzeti
öntudattal szemben győzött a szív a román nemzet kollektív tudattalanjának ereje a magyarokkal
szemeben. Akik leprimitivezik a románokat azt bizonyítják, hogy épp tudattalan életükről nem
vesznek tudomást, azt bizonyítják, hogy épp a attól a gyökerektől élnek távol ahol a nemzeti igazi
élete folyik, ahol a nemzeti identitás van és ezzel nem azt bizonyítják, hogy jó magyarok, hanem
azt, hogy nincsen igazi emberi és nemzeti identitásuk épp a tudattalan életének nem tudomásul
vétele miatt.

3. A Havaselvi románság egy nagyon régi, pogány kori naptiszteleti táncot őrzött meg. A Nap a
belső énünk szimbóluma, tehát a naptiszteleti tánc az embert a belső énjével kapcsolja össze,
tudattalanjával köti össze, a tudattalan belső életében részesít. A primitívek primitívek voltak de
nem hülyék, tudtak egy fontos dolgot, hogy az ember életében a legfontosabb a tudattalannal való
jó viszony, a tudattalan életében való részvétele a tudatnak. A régiek kultúrája nem volt egyéb,
mint a tudattalan életében való részesedés eszközei és azok a lélek sugallta eszközök voltak,
megfeleltek valami belső mintának. A tudat elszakadása a tudattalan életétől létrehozott egy olyan
kultúrát mely élet nélküli öncél lett, ahol már a kultúrának a vitalitást nem a tudattalan
életében való részvétel biztosítja és ahol a kultúra nem a tudattalan életében való részesedés
eszköze. Mi magyarok az ilyen kultúrát már rég műveljük, nyugati mintára, így fosztott meg
bennünket nyugat, belső tudattalan életünktől, szerves belső nemzeti identitásunktól. A gond az,
hogy a székelység autonómiáját, nemzeti létét továbbra is ilyen nyugati mintára képzeljük el és
nem látjuk, hogy nyugat egy öncélú halott kultúra, minden EU csinadrattabumm ellenére
nyugat egy tartalom nélküli forma. Nyugat elfelejti, hogy a forma csak egy jel, mely a
Láthatatlanra mutat, mint igazi tartalomra, hogy a lényeg a tartalom a Láthatatlanban van.
Végül is Erdély sorsát az döntötte el több évszázados folyamatként, hogy melyik nemzet milyen
viszonyban volt nemzeti kollektív tudattalanjával, sajnos mi rosszabb viszonyban voltunk, mint a
románok, ez vezetett oda, hogy Trianonra sor kerülhetett.
Hogy még egy ennél végzetesebb Trianonunk ne legyen, fel kell támadniuk lelkünk mítoszainak,
hogy azok részesítsenek nemzeti létünk tudattalan titkos életébe, hogy ebből a tudattalanból
valamit a felszínre hozunk a tudatba, így teremtve meg a tudattalan életére alapozott új nemzeti
öntudatot. A díszmagyar, mindig is egy halott nemzeti belsőt takart. A díszmagyar jól mutatja,
hogy hogyan lesz a forma tartalommá, kiszorítva az igazi belső tartalmat. Sajnos a díszmagyart
még nem vetette le a magyar, a nemzeti lét még mindig pusztán csak a tudat formája és a tudat
nem részesedik a nemzet belső életében, - nehogy ez végzetes legyen.
Nagy Attila Puli