1. Címzett: Tanári Konferencia tagjai
F.a. Madarász Csaba- 2011 Budakalász, Hársfa utca 8/b
Tárgy: kérelem megismételt szülői felvételi beszélgetésre
Tisztelt Tanári Konferencia!
Nagy örmömre szolgált, hogy tudatos odafigyelést tapasztalhattam a felvételi eljárás során
számos, a közösségi, családi, iskolai életet meghatározó tényezők iránt, és az iskolába való
felvételt nemcsak a gyerekek állapota, hanem a szülők hozzállása is befolyásolja.
Mi azért is választottuk a Waldorf iskolát, mert itt érezzük úgy, hogy nemcsak az a fontos,
hogy a gyereket hozzuk-visszük, hanem az is, hogy mi mást hozunk még az iskolába, mint
közösségi térbe, szervezetbe. Sajnos a Waldorf közösségben eltöltött évek után más iskolát
el sem tudunk képzelni sem gyermekeinknek, sem pedig magunknak.Itt nemcsak egy
egyszeri szimpátiáról, vagy divatról van szó. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a
mindahányunknak meghatározó élménye, a téli időszak meghitt ünnepségén való együttlét a
teázóban, a hajóhajtás az emeleten vagy a kórus dalainak hallgatása a tornasátorban az,ami
ide, illetve a Waldorf-pedagógiához köt bennünket. Többről van itt szó, mint természet-
szeretetünkről, melyet az iskolában is visszatükröződni látunk. Itt alapvető szellemi
irányultságról van szó.
Az alternatív pedagógiák iránti elkötelezettségem komoly tapasztalat előnnyel indult -
iskoláim közül az AKG nagy hatást gyakorolt rám. Talán ennek hatására, dr.Perjés Istvánnal,
a kiváló társdalom pedagógiai szakemberrel publikáltam először közösen 2000-ben
neveléstudománnyal kapcsolatos tudományos cikket: A globalitás és a virtuális valóság hatásai
pedagógiai szempontból címmel.
Az iskolán túl is együtt töltött baráti évek alatt Perjés István iskolakultúráról, neveléselméletről
és iskolapedagógiáról is sokat tanított – ezirányú érdeklődésem egész életemben biztosan
elkísér. Közös publikációs területeinkez tartozott még a környezeti nevelés. Látens erők
hatására alkotó szerepet vállaltam a korabeli leginnovatívabb Térségfejlesztő
Modellprogramban, a Veresegyházi Életmód Program Fúga oktatási programjában. Itt 8
térségi település általános iskolai pedagógusaival álmodtunk és megvalósítottunk egy
iskolából kinövő iskolán kívüli szabidős program-patakot, mely az „akadályverseny mítikus
köntösben” jellegzetességgel bírt.
Életem legszebb fáit akkor láttam: a másodikosoknak a belépő feladat egy kivágható kis
mandala kiszínezése és visszaküldése volt egy „varázslónak”. Egyedül, álruhában,
varázslóként jelentem meg ezekben az iskolákban, gyakran 50-100 gyerekkel körülvéve
a szünetben, mikor levelet vittem a tanáriba, amelyben a feladatok (mint mese) kerültek
kihirdetésre- A visszaküldött mandalákból díszítettük fel az iskola aulájában a fákat a
projektzáró eseményen...
Az elmúlt évek alatt bejártam Európát különféle civil társadalmi események, projektek
kapcsán. Másodmagammal képviseltem az európai civil társadalmat az 50 kormányképviselőt
jegyző CAHDE munkacsoportban, mely az Európa Tanács demokráciafejlesztési
programjában ajánlásokat fogalmazott meg a kormányzati szervezetek és kormányok számára
a részvételi demokrácia erősítése terén. Mindemellett számos, jó kormányzást és társadalmi
szintű kommunikációs fejelesztést célzó programban vettem részt mint a Közép- és Kelet

2. Európa-i Állampolghárok Hálózata nevű szervezet képviselője, egyéni kutató és társadalmi-
technológiai aktivista, tanácsadó.
A különféle társadalom- és kultúra fejlesztő projektek segítése önkéntes és szakmai
munkámmá is vált. Akár sorsszerű is lehet hogy a különféle demokrácia- és közösségfejlesztő
határterületeken eltöltött változatos évek után a Waldorf mozgalom erősítésére is
felkértek.Tavaly 1 év waldorfos szülői lét után a Magyar Waldorf Szövetség Minerva
érdekérvényesítő programjában számos témában tartottam előadásokat.
Mint említettem, nálam természetesen következett az előzményekből a Waldorf pedagógia.
Nincs ez másképpen feleségemmel sem. Ő egészen kicsi gyerekkorától kezdve szenvedte el
a korabeli pedagógiai szakszerűtlenségből, szülői ismerethiányból, ósdi és káros nézetekből
származó igazsgátalanságokat és hátrányos megkülönböztetést. A szó fizikai és lelki szintjén is
sérült. Ez talán segít azt is megérteni, hogy miért vállaltunk az együtt töltött évek alatt számos,
a társadalmi igazsgátalanságokat kiemelő művészeti akcióban alkotó szerepet.
Innen az otthonszüléshez is természetes út vezetett: a feleségem által megélt kórházi élmények
nyomán fel sem merült az intézményi szülés, jómagam pedig Geréb Ágnest férjével való
közös vállalkozásunk és barátságunk okán már az előtt ismertem, minthogy gyerekvállalásra
gondoltunk volna.
Az önkormányzati óvódából egy év küzdelem után menekülve jutottunk el mostani
óvodánkba,ahol megannyi megszervezésre, megoldásra, kijavításra váró feladatot, valamint
belső fejlődésre kiváló terepet, közösséget és cselekvő lehetőséget találtunk.
Feleségem nagy lelkesedéssel és kitartással 3 gyerek mellett egyedül is vállalta az óvódai
karbantartó munkacsoport vezetését, tehát majd az összes felnőtt munka szervezését és eközül
rengeteg elvégézését. Jómagam az intézményi működtetés közösségi feladataival akkoriban
is sokat foglalkoztam, most pedig mint a fenntató egyesület vezetőségi tagja új felelősségeket
vállaltam.
Remélem, a fentiek segítenek képet alkotni rólunk, motivációinkról, és arról az ösvényről,
amely bennünket is ide, Pilisszentlászlóra vezetett. A mi utunk úgy érezzük, még nem
kanyarodott el ettől az iskolától – habár a felvételi vizsga végeredménye ezt sugallaná.
Arra kérjük a Tanári Konferenciát, hogy adjon lehetőséget egy megismételt,
a szülőkkel lefolytatandó felvételi beszélgetésre!
Miért kérjük ezt?
Az alábbi felvételi történet és az eddig elhangzottak együtt magyarázatul szolgálnak...
Üdvözlettel,
Madarász Csaba, Deli Adrien, Madarász Sámuel, Madarász Manna, Madarász Piroska.
Felvételi tapasztalatok a Pilisszentlászlói Kékvölgy Waldorf Iskolában

3. Összehasonlítva más iskolai-felvételi előadással igazán nagyra értékeltük a szülőket is bevonó
„interaktív” játékos, tapasztalat alapú foglalkozásokat, mellyel osztálytanítók mutatták be az
egyes életkorszakokban a matematika oktatás ritmusos gyakorlatát.
Érdeklődő és a magyar mese és mondavilágot nagyra tartó szülőként kérdeztem a közben
néhány mitológiai példát felhozó Zsolttól, hogy vajon mi az oka, hogy csak germán
mitológiából származó példákat említett ezidáig? A magyar mese és mondavilág archetipus
képeit nem vetették egybe még a Waldorf pedagógia által alkalmazott germán mitológiai
archetípusokkal? Vagy netán más oka van a választásnak?
A válasz nem volt megnyugtató, és a kérdésem kellemetlennek tűnt.
Már pontosan éreztem, amit gyerekkoromban az AKG-ban még nem, hogy mi a gond azzal, ha
előbb tudtam ki volt Loki, minthogy Nimródról hallottam volna. Nagymamám kutyáját pedig
Magornak hívták – legalább az iránta érzett szeretet miatta elkezdett érdekelni a Hunor-Magor
monda...
A Zsolttal való beszélgetésben említett visszatérés mítoszt oly szépen megtestesítő Csaba
legenda kiváló példája a sok archetipikus rokoni szálnak.
Ott csak ezt említettem. Lehet, túlontúl érdeklődő mivoltam (mert megkérdeztem, hogy a
néptánc van-e az iskolában, mert nekem nagyon jó táncos élményeim fűződnek az iskolához,
és feleségem mozgásművészként a tánc szerelmese?) avagy az ártatlan rácsodálkozásom ártó
nyomokat hagyott, melyek később visszacsaptak?
A találkozás elejéhez képest erős kontrasztként jelentkezett az előadott tudásában szemmel
láthatóan bizonytalan, ám ettől függetlenül nagyon szimpatikus tanítónő kissé arányt tévesztett
előadása. A gyermeki fejlődést hosszan kifejtő, zavarban lévő előadó miatt kényelmetlenül
és csalódottnak kezdtem érezni magam – 1 órán keresztül nem történt semmi. Csak ültünk,
és nem találkoztunk, nem beszélgettünk, hanem olyasvalamit hallgattunk, ami inkább
szülésfelkészítőnek tűnt. Nekem pedig nehéz estém volt, látszott rajtam, hogy nem éppen
könnyedén viselem a frontális pedagógia által okozott kényszerű terhelést.
Mindennek tetejére a program vége előtt kellett elindulnunk és épp akkor jött ki Zsolt, akinek
elmondtam véleményemet: szerencsétlen a témaválasztás elnagyoltsága, és sajnos az előadó
nem tűnik túlzottan tapasztaltnak az itt előadott témában. Jeleztem, hogy még néhány vitás
kérdést is szerettem volna vele megbeszélni, de erre most nincs alkalom.
Szakmai elkötelezettségből és együttérzésemből fakadóan is természetesnek vettem, hogy nem
kullogok el csendben a gondolataimmal, hanem vállalva a véleményemet, visszajelzsét adok –
még akkor is, ha ennek „helyi értéke” szemmel láthatóan igen csekély volt. De mint később
megtudtam, a legilletékesebb helyre ment.
Sajnos családi berendezkedésünk nem engedte meg, hogy több előadásra elmenjünk, azok
tartalmi kivonatát azonban szívesen olvastuk volna az interneten – talán nemcsak a
felvételizőknek, de a véltelenül a honlapra látogatóknak is értékes olvasmányul
szolgálhatnának!
Nem félünk a farkastól
A felvételire úgy mentünk, hogy meg-meg álltunk, nehogy elhányja magát Sámuel fiunk
útközben. Édesanyja a stressztől reggel, ébredés után már sírt – félt, hogy újra bekövetkezik,
ami Óbudán bekövetkezett és akkor jön a mindent magával ragadó rettenet – az, amit már saját

4. tapasztalatunk okán szeretnénk elkerülni: az állami általános iskola életidegensége, a cselekvő,
tenni akaró közösségi lét hiánya! A lelki zavarodottság továbbadása. Persze, nem állítjuk
ezzel, hogy minden nem Waldorf iskola és első osztályos tanító ilyen. De saját tapasztalatunk
megerősített bennünket – nem kívánjuk gyermekeinket más iskolába járatni.
Jövőre testvérével, és ha minden jól meg rá 1-2 évre pedig legkisebb lányunkkal is ide
kívánunk járni.
A szokatlanul hideg időben, meleg helyiség híján, egy takaróba burkolózva álltunk, és Samu
csak velem volt hajlandó bemenni az épületbe. A történet egy része, a felvételi szakasz azt
hiszem ismert – ezért ezt nem taglalom.
Feleségem eközben kint fagyoskodott a többi szülővel és gyerekeikkel a Szlovák Közösségi
ház előtt, mígnem sikerült valakinek rávennie a bent ülő Zsolt „bácsit”, hogy mégis engedje
be őket a meleg házba.
Eközben a kínok kínját éltem meg, látva, érezve, hogy itt valami akadás van. Csak bízni
tudtam, hogy tekintettel Samu állapotára, holnap is eljöhetünk. Ebbe ő is és István is
beleegyezett.
A választás napján már csak én tudtam eljönni vele– szó nélkül ment minden odabent.
Talán kedve lett, talán a rábeszélésem hatására, de mindent csinált, ami elvárt volt.
Mit veszünk fel?
Nem vártam a beszélgetést Zsolttal – lévén nem tudtam nem érezni a múltkori találkozásunk
hatását a vele való kontaktusban. Sajnos nem kaptam túl jó képet addig sem róla, míg
beinvitált a házba beszélgetni. Odabent meglepődve tapasztaltam, hogy néhány perc alatt
végeztünk is. Ezt nagyon furcsállottam, mert előző nap, Zsoltnak jeleztük, hogy másnap újra
itt vagyunk, erre ő válaszában azt emelte ki, hogy „legalább több idő lesz, mert kevesebben
leszünk”.
Miután válaszoltam arra, hogy mit várok az iskolától, és hányszor voltunk előadáson,
gyakorlatilag majdnem elküldött.
Nem hagyott nyugodni a dolog - feleségem előző nap az ott töltött idő alatt minden
beszélgetésnek fültanúja volt - ezért hát elkezdtem visszakérdezni. Beszélgetésünk tovább
folyt – rákérdeztem, hogy számít-e, s ha igen miért és mennyit, hogy hány előadáson voltunk.
Megnyugtatott, hogy nem annyira sokat számít de azért igen. (Itt derült ki a felvételi egyik
visszássága, mert az okok mintha egyáltalán nem számítottak volna, csak az eredmény,
amely egyet jelent az érdeklődés és fontosság meglétével, vagy hiányával beszélgetőpartnerem
fejében)
Később azt is mondta, hogy azokat nem veszik fel biztosan, akik horrorfilmeket, meg a
Csillagok háborúját nézetnek a gyerekekkel, meg akik festik magukat elsőben– hála istennek
mi nem vagyunk egyik kategóriába tartozók sem.
Úgy éreztem, talán irányomban táplált személyes érzései akadályozzák hogy képet alkosson
rólunk, a családunkról és viszonyrendszerünkről a Waldorfhoz.
Mármint – rám, reánk, mint szülőkre, élethelyzetünkre egyáltalában nem volt kíváncsi. Inkább
egyfajta vízum, vagy hivatalos irat megszerzéséhez volt hasonlatos a közöttünk lezajlott
beszélgetés. Kihallgatómat nem érdekelte, hogy mit gondolunk, tudunk az iskoláról, az ottani
közösségi életről, vagy esetleg milyen a civil, közösségi alapállásunk, netán voltunk-e itt
ünnepen, van-e ismerősünk aki idejár, mit várunk kaptunk eddig is a Waldorf közösségtől....
Úgy éreztem, itt nem vagyunk érdekesek, vagy legalábbis az, amit szülőként hozhatunk ebbe
a közösségbe, iskolába: nem az..

5. Gondolataimban az járt, hogy akkor itt most a szülő nem is számít annyira – eltérően attól,
amit hallottam a felvételiről - és egy picit azt is, hogy már a füzetbe le van írva a mi sorsunk.
Fel nem vettek-
Aki kicsit is ismer, az tudja eme esetet boncolgató miértjeimet is. Számos kisebb nagyobb
hiányosságot vettem észre a felvételi eljárás során. Alapvetően egy nagyon kiforratlan
rendszerről van benyomásain szerint itt szó.
Írásban hiányoltam január 10-én a felvételi előadások a honlapon való megjelenésének
időpontjait – ám sajnos nem írt vissza senki mikor ezek kikerültek a honlapra. Az egyik
hozzám eljutott levél az elsős előadások időpontjait és témáját sorolja. Sajnálatos módon, a
levél keltezése elárulja, hogy az első előadásra el sem lehetett volna jutni – hiszen az iskolai
levelezőlistára a rákövetkezendő nap került csak föl.
A felvételi lapot telefonon jelezték, hogy egészen furcsa módon az Archívumban találom meg
- nem érződött az iskolai honlapon ez idő tájt semmi abból, hogy itt most szeretetteli várakozás
van.
Mi pedig nagyon várakoztunk, és megörültünk, hogy István ellátogatott hozzánk. Habár a
találkozás kissé elcsúszott időben, mégis, az a benyomásunk támadt, hogy volt értelme –
István később telefonon a találkozásunk hatását firtató kérdésemre úgy jellemezte a közöttünk
észlelt kapcsolatot: „nem hiszem, hogy ne lenne olyan meccs, amit mi egymással ne tudnánk
lejátszani.” Azt is mondta, hogy „harcolnom kell még a Samuért.”
Ehhez képest pálfordulástként éltükm meg, mikor tudva már a „fel nem vettek” című
dokumentumból a fiunk(?) felvételijének végeredményét, a felvételi helyek esetleges
mozgásáról kérdezvén őt, azt a választ kaptam, hogy még akkor sem venné fel, ha
megüresedne néhány hely...inkább kevesebb fővel indulna el az osztály. Ez azért is furcsa volt,
mert az óvodai látogatása után, mikor megkérdeztem, hogy véleménye megerősödött-e abban,
hogy Samunak hozzá kell járni, azt monda: nem gyengült meg. Ezért a végeredmény erősen
és személyesen arcul csapott, mert számomra nem várt és értett fejleményként tett hozzá az
általam tapasztalt megkülönböztetésből fakadó igazságtalansághoz.
Tiszta szívből
Azt gondoljuk, ez egy valóba nehéz helyzet az iskolának.
Indokolatlanul nehéz lehet mindenkinek – ezért különösen fontos, hogy milyen benyomást
teszünk, gyakorlunk egymásra. Talán még fontosabb, hogy előítélet nélkül közelítsünk
egymáshoz – ez pedig igazán nehéz.
Márpedig, a tapasztalataink, a megismert tények, a megtapasztalt események sajnos az
előítéletek jelenlétére és hatására, és/vagy a felvételi eljárás során alkalmazott módszerek
hiányosságaira, kiforratlanságára, hibáira utalnak.
Nem tudom másra vélni a mérni kívánt értékek vizsgálatának pontatlanságát – azt a
végeredményt, amellyel mi szembesültünk, hogy valakik rólunk azt gondolják, hogy nem
vagyunk ebbe az iskolába valók.
Mi alapján?
Most az derült ki számomra, hogy ez a felvételi rendszer hibára erősen hajlamos viselkedést
mutat.

6. Alapvetően átérződik (és sajnos nem csak itt) hogy a nem publikus a felvételizők személye, az
alkalmazott módszertana, (gyerek? Család? Gyerek és családja? Milyen területeket és hogyan
vizsgálnak?).
Az is érződik, hogy, kifogásokat szeretnének a felvételiztetők találni, amibe aztán
kapaszkodva lehet néhány érvet felhozni az elutasítások mellett. Ez átjön a beszélgetéseken,
átrezgi a levegőt.
Azt gondolom, nemcsak ez viszi rossz irányba a felvételi szellemét. A tapasztalt
diszkriminációnak akár személyes, akár bizonyos laza szabályozásbéli, avagy nem a
szabályokat követő okai is lehetnek. Erre sajnos nincs rálátásom, sejtésem akad.