Ce diaporama a bien été signalé.
Nous utilisons votre profil LinkedIn et vos données d’activité pour vous proposer des publicités personnalisées et pertinentes. Vous pouvez changer vos préférences de publicités à tout moment.

Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink

40 669 vues

Publié le

HOLTSZEZON

Az 1990-es évek délszáv háborúinak vajdasági magyar katonaáldozatai.

Írta és szerkesztette Szabó Angéla

E kiadvány a Magyarországi Nemzeti Kukturális Alap és Kövér László házelnök támogatásával jelent meg.

A szerző köszönetet mond a Magyar Pedagógusok Egyesületének a támogatásért és Csorba Bélának a segítségnyújtásért.

A könyv digitális verzióját (e-book) létrehozta Szabó Angéla engedélyével:

http://margitzoltan.blogspot.com/

Publié dans : Droit
  • Soyez le premier à commenter

Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink

  1. 1. ?W Au %_, _-4_. _ a _&+_wi__, __Á__ _ , _ wwVv" %_ _ ; _%. n,. _% _. .,___ srv- . ' _ _ _ wmw H wwpwáaanwm
  2. 2. Szabó Angéla HOLTSZEZON
  3. 3. HOLTSZEZON Az 1990-es évek délszláv háborúinak vajdasági magyar katonaáldozatai Írta és szerkesztette Szabó Angéla Magánkiadás Borító Markulik Balázs Nyomdai előkészítés NS digiprint, Újvidék Készült a Daniel Print nyomdában, Újvidék ISBN 978-86-86877-42-0 1000 példány
  4. 4. Novi Sad, 2014 m É w IBM m E a É m w m % É m É
  5. 5. _ Nemzeti e Kulturális l Alap E kiadvány a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap és Kövér László házelnök támogatásával jelent meg. A szerző köszönetet mond a Vajasági Magyar Pedagógusok Egyesületének a támogatásért és Csorba Bélának a segítségnyújtásért.
  6. 6. A felejtés száműzetés. Az emlékezés szabadulás.
  7. 7. ELŐSZÓ Mikor kezdődött el Jugoszlávia szétesése? Talán 1991 véres húsvétján, amikor eldördültek az első lövések a gyönyörű Plitvicei-tavak közelében? Inkább 1990. május 13-án, a zágrábi Dinamó-stadionban, amikor egymás- nak rohantak a horvát és a szerb fociszurkolók? Vagy még az előző nyáron, amikor a horvát központi hatalommal szembeszálló knini szerb rendőrök segítségére sietett a föderális hadsereg? Talán 1988 júliusában, amikor a szerbiai állambiztonsági szolgálat szervezésében, a belgrádi médiagépezet hátszelével megkezdődött a , ,szerb kulturális forradalom", avagy , ,megtör- tént a nép"? Pontosabban akkor, amikor Milosevié három hónap után elérte a vajdasági pártvezetőség lemondását, gyakorlatilag eltörölte Vajdaság au- tonómiáját és megrengette a szövetségi köztársaság alkotmányos alapjait? Akkor dőlt-e el Jugoszlávia sorsa, amikor Milosevié rájött, hogy a szlovén pártvezetőség, de a horvát sem kér abból, hogy ő, a belgrádi nacionalista szerb vértelmiség" üdvöskéje, legyen Tito utódja és a B-tervre fanyalodott: a , ,lerövidített" Jugoszláviára, amelynek ő lesz az ura, a határokat pedig a második világháborús csetnik tervek alapján rajzolják ki, megteremtvén az etnikailag homogén Nagy Szerbiát? Vagy, ahogyan ezt a mai napig vallják a szerb nacionalisták, az 1974-es évi (kon)föderális alkotmány elfogadásával? Vagy pedig akkor, amikor Tito 1966-ban leváltotta helyettesét, Rankoviéot, az állambiztonsági szolgálat vezetőjét, ami megnyitotta az utat a decentra- lizáció előtt, de ugyanakkor felbátorította az akkor még csupán autonómiát követelő koszovói albánokat, majd a szlovén és a horvát gazdasági önállóság híveit is? Akkor már biztosan eldőlt minden, amikor 1991 augusztusában a szerb politikai és katonai vezetőség örömmel fogadta a Gorbacsovval szembeni kérészéletű puccsot.
  8. 8. Mindennek az oka a berlini fal leomlása? Vagy mégiscsak a Kom- munista Szövetség monopóliumának lecserélése a nemzeti állampártok monopóliumára? Kik zúzták szét az országot, amely Keleten a jólét és szabadság megtestesítője volt? Vajon a szerbgyűlölő Vatikán, az újraegyesült , ,Drang nach Osten" Németország és az imperialista Amerika? Avagy maguk a médiából ömlő sovinizmus által megfertőzött (egykori) jugoszlávok? Jugoszlávia történetét sokan, sokféleképpen megírták már. Mindkét létrejötte után, tehát 1918 késő ősze és 1943 késő ősze után a konfliktusok lényegében az unitarizmus (értsd: szerb dominancia) és a (kon)föderációs elképzelések (Szerbiában ehelyett ma is a nagy többség horvát, szlovén és albán szakadárságot mond) közötti mély szakadék mentén alakultak ki. Mondd meg, hogy miben látod az ország szétesésének okait és meg- mondom, politikailag hova tartozol. Ez a mai napig érvényes választóvonal, illetve kulcskérdés a szerbiai politikában, közéletben és a mindennapi beszél- getésekben. Az erre adott válaszból következik az 1990 nyara után történ- tek megítélése is. Innen kezdve már borítékolható, hogy mit gondol a meg- kérdezett Vukovárról, Kelet-Boszniáról (ideértve Srebrenicát is), Szarajevó ostromáról, amely a leningrádinál is hosszabb ideig tartott, az 1999-es évi NATO-csapásokról. .. Egy elterjedt eufemizmus , ,balkáni háborúknak" nevezi mindazt, ami Tito halála után egy évtizeddel kezdődött, majd 2001-ben, Szerbia és Ko- szovó határa mentén lecsitult. A pontosabb meghatározás az lenne, hogy etnikai tisztogatások sorozata, területrablás és szervezett rablás. Ezek a háborúk leginkább nem hadseregek között zajlottak, hanem civilek ellen irányultak. Az együttélés, a sokszínűség ellen, a vezérelvű etnikai monolitiz- mus jegyében. Szomszédok szomszédok ellen, atavisztikus félelmek által vezérelve, bosszút állva az ősi áldozatokért, 1941-ért, 1389-ért, 1945-ért. .. Még ma is elhangzanak a rigmusok a lelátókon, a tüntetéseken, ma is virítanak (az új! ) falíirkák: ,, Öld meg, vágd el a nyakát, hogy egy se maradjon". Az üresen hagyott helyre behelyettesíthető szinte valamennyi nép, nemzetiség, amely valaha Tito országát lakta. Közhely, de igaz, hogy a háború első áldozata az igazság. A kilencvenes évek mészárlásairól a mai napig nagyon sok nigazság" létezik Mindenki a magáét mondja, azt, amiben , ,mi" vagyunk az áldozatok, "amazok" pe- dig a gonosztevők. Ezt tanítják az új nemzedékeknek is, amelyek nem em- lékezhetnek arra, hogy a zágrábi rockegyüttesek számára a legfontosabb a belgrádi közönség pozitív reakciója volt, és fordítva, nem emlékezhetnek 8
  9. 9. arra az érzésre, hogy otthon vagy a szlovén Alpokban és a szkopjei török cukrászdában, a horvát Adrián és a vajdasági magyar faluban is. Arra sem, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság büszke polgárai Londonba repül- tek punklemezt és szögekkel kivert bőrcuccokat venni, hogy a világ legter- mészetesebb dolga volt Újvidéken horvát nyelvű képregényeket olvasni és valamelyik szerbiai faluban a spliti Hajduknak szurkolni. Ez a könyv is sokféle vigazságot" mondat el. Az áldozatok sokféle igaz- ságát. Mert áldozatok voltak azok is, akiket megbolondított a propaganda és magyarként mentek el önkéntesen megvalósítani a nagyszerb etnikai , ,tisz- taság" eszméjét, de természetesen áldozatok azok is, akik kényszer-mozgó- sítottan ottvesztek a szlavóniai kukoricásban egy már nem létező ország zászlaja alatt harcolván. És áldozatok azok is, akik őrizgetik fényképeiket a vályogfalba bevert szögön. Áldozatok azok is, akiknek sikerült elmenekül- niük a határokon túlra, meg azok is, akiknek sikerült elkerülniük a behívót, de az egészségük ráment a hajnali dörömbölésre és a katonai rendőrök lépteinek lesésére. Áldozatok mindazok, akik így vagy úgy megszenvedték egy (nem ideális, de ugyan melyik az? ) társadalom szétmarcangolását, amely során a Nyugat-Európa kapujából a legsötétebb barbárságba rántottak egy húszmilliós lakosságú térséget. Minden háború szörnyű. A jugoszláviai háborúk , ,esete" talán intő példa is lehetne az emberiség számára, hogy miként lehet rövid idő alatt egymás ordasaivá tenni addig békésen együtt élő embereket. Lehetne. .. ha a történelemből tényleg tanulni akarnának az emberek. Ez a könyv kísérlet a feledés szürkehályogának eltávolítására. Márton Attila
  10. 10. ,, Száz év: és puszta hír leszen, akárcsak ez, mit ír kezem s akár te is, ki sír ezen. " (Faludy György)
  11. 11. Komáromi Gábor (1971. január 15. - 1990. december 23.) Temetés karácsony napján (Örök rejtély) Komáromi Gábor nagyon örült, amikor megtudta, hogy a kötelező katonai szolgála- tát Szlovéniában fogja letölteni. Mindig jó véleménnyel volt az ottani emberekről, és úgy hallotta, hogy a szlovénok is kedvelik a A magyarokat. Akkor még nem sejthette, hogy ', - a sorsa majd éppen a szlovén fővárosban, Ljubljanában pecsételődik meg. Amikor a 19 éves fiú bevonult a seregbe, Jugoszláviában még béke volt. Egyébként is az ország legfejlettebb tagköztársaságában zajlott a legfájdalommentesebben a kiválás, az önállósulás folyamata. Később, a tízna- pos háború során is csak igen kevés harci cselekményről érkeztek hírek, legfeljebb csak , _ I a területvédelmi egységek mozgolódásáról Komárom! Gábor lehetett hallani. Az utolsó találkozás - Éppen két héttel a halála előtt járt itthon, hétvégére kapott eltávozást. Talán még az Isten is úgy akarta, hogy még egyszer, utoljára lássuk egymást - mondja Aranka, a fiú édesanyja. - Amikor megjött, rögtön levetette a ka- tonaruhát, a kezembe adta és azt mondta, hogy: ,, Ezt most úgy tedd el, hogy amíg nem kell visszaindulnom, addig ne is lássam! " Vidám volt, ugyanolyan, mint régen. Semmi szokatlant nem vettünk észre rajta. Nem panaszkodott, szó sem volt olyasmiről, hogy aggódik, fél, vagy esetleg nem akar a had- seregbe visszatérni. Búcsúzáskor ugyanúgy, mint máskor, összeborzolta a hajamat. Ez a legutolsó kép, amit őrizek a fiamról, ez megmaradt bennem. Aztán már csak az a megmagyarázhatatlan és hihetetlen gyászos hír érkezett: meghalt agyvérzésben. Fel sem tudtuk fogni, hogy halhatott meg ő, aki egy 13
  12. 12. életerős, makkegészséges fiatalember volt. Sehogy sem fért a fejünkbe. Meg akartunk bizonyosodni afelől, hogy valóban agyvérzés okozta a halálát, ezért kértük, hogy küldjék el a leleteit, az orvosi vizsgálatok eredményeit. Követeltük a boncolási jegyzőkönyvet is, de hiába. Azzal hárították el, hogy csak személyesen vehetünk át ilyen dokumentumokat. Mi viszont a férjem- mel nem mertünk nekivágni a bizonytalan útnak. A gyanúnkat, a kételke- désünket csak megerősítette az a tény, hogy a fiunk közvetlen felettese eljött a temetésre, és a szertartás után még ide a házhoz is, de az égvilágon semmit nem tudtunk kiszedni belőle. Váltig azt hajtogatta, hogy ne kételkedjünk a szavában, és ne keressünk más magyarázatot, mert a gyerekünk természetes halállal halt meg, a hirtelen fellépő agyvérzés vitte el. , ,Azóta számomra nem ünnep a karácsony. .." Nekünk azt mond- ták, hogy Gabi decem- ber 23-án halt meg. Elhittük, mert nem te- hettünk mást. A teme- tése két nappal később, éppen karácsony napján történt. Szóltak, hogy Topolyáról valamilyen katonai küldöttség is érkezik, akik búcsúz- tatják meg díszlövést ad- nak le, de csak abban az esetben, ha a szertartást nem pappal végeztetjük. Márpedig mi ragasz- kodtunk ahhoz, hogy a Komáromi Aranka hagyományainknak, a szokásainknak megfelelő módon adjuk meg számára a végtisztességet, így az egyenruhások meg sem jelentek. De talán jobb is. Épp elég borzasztó volt nélkülük is. Engem előtte jól begyógyszereztek, hogy valahogy kibír- jam. Azóta is idegenkedem minden egyes temetéstől. Még évekkel később is, ha véletlenül éppen a fiam sírjánál voltam, amikor valakit temettek, úgy menekültem haza, mint akit puskából kilőttek. Most is, ha azt hallom, hogy meghal egy fiatal, még a közelébe sem merek menni. Azonnal Gabira gon- 14
  13. 13. dolok. Szegény fiam három héttel a születésnapja előtt halt meg. Még 20 éves sem volt. Azóta számomra nem ünnep a karácsony. .. Őt már semmi nem hozhatja vissza Hiába múlt el több mint több mint húsz év, valójában most sem tu- dom, hogy mi okozta az egyetlen fiam halálát. A történteket mind a mai napig sem elfogadni, sem feldolgozni nem tudtam. Biztos vagyok abban, hogy a férjemet is ez a soha el nem múló bánat vitte a sírba. Hat évvel a gyerekünk után őt is eltemettem. .. Beszélgettünk vele sokszor, tervezgettük, hogy amikor majd lecsillapodik a háborús helyzet, akkor egy napon felkere- kedünk és elmegyünk Ljubljanába, hogy kiderítsük az igazságot. De aztán mindig az lett a vége, hogy a gyerekünket ezzel már nem hozhatjuk vissza a sírból. Legfeljebb csak jó alaposan felidegesítjük magunkat, esetleg még bele is betegszünk. Az pedig végképp nem hiányzott volna egyikünknek sem. Ta- _lL Kominnm ralisan GABI 1971-1990 Komáromi Gábor sírja az óbecsei Alsóvárosi temetőben 15
  14. 14. lán még most is lenne eredménye a kutakodásnak, de már nincs hozzá erőm. Meg most itthon van rám szükség. Ápolom a 89 esztendős édesanyámat. .. Gabi fiam halála pedig rejtély marad. Örök rejtély. 16
  15. 15. Baráth Róbert 1197 0. augusztus 2. - 1991. augusztus 5.) , ,Nélkülem temették el a fiamat" , ,Miért nem figyelmeztettek bennünket? A rokonság miért nem szólt arról, hogy itthon háborúra készül az ország, hogy ne küldjük a halálba a tíunkat? " - ezek a mondatok maradtak meg bennem a temerini Baráth Mar- gittai való találkozás után. Próbáltam visszapörgetni az eseményeket: hogy volt akkor, valóban tudtuk, hogy mi készül a fejünk fölött, körülöttünk, mellettünk? Vagy lát- ml: is tisztán a félreértelmezhetetlen jeleit a vészesen közelgő vérzivataros őrületnek, csak éppen nem akartunk hinni a szemünknek? Nem hittük, hogy ilyesmi Európa közepén a XX. században megtörténhet? És hetven évvel ezelőtt mi volt a helyzet? Margit édesapja, Bábi Szilveszter vajon sejthette-e előre, hogy az 1944 őszén bevonuló partizánok milyen aljas cselekedetekre vetemednek? Hogy október 27-én a templomból hazafelé igyekezvén majd berántják a községházára és ott agyonverik? Margit akkor kétéves volt, a húga pedig éppen egy héttel az apjuk halála után született. .. Ki az, aki tudja, hogy mit rejt a holnap? Baráthék 1969-ben kerekedtek fel és vágtak neki a nagyvilágnak egy jobb élet reményében. Németországban leltek új hazára. (Milyen különös a sors! Talán éppen ezzel a bölcsnek hitt lépéssel borították gyászba az egész életüket. ..) Róbert fiuk már Hamburgban született. Már a világra jövetele sem zajlott simán, már akkor aggódtak az életéért. Hat hónapra született, két és fél kilogrammos testsúllyal, és később is gyakran betegeskedett. Hát- fájdalommal és erős bronchitisszel küszködött. Az édesanya szerint az egész- sági állapota miatt a német hadseregbe nem is sorozták volna be. A jugoszláv katonaságnak azonban akkoriban minden hadra fogható emberre szüksége volt. A német földön nevelkedett fiúra is. A 72 éves asszony ma is Németországban él. A húsvéti ünnepekre érkezett haza. Akkor kerestem fel temerini otthonában. Nem lehetett nem észrevennem, hogy a tekintete hirtelen megváltozott, riadttá vált, amint szóba kerültek a húsz évvel ezelőtti sorsfordító napok. - Amikor elérkezett a bevonulás ideje, hazahoztuk a íiunkat Teme- rinbe, mert így akarta a férjem. Azt mondta, neki is mennie kell a seregbe, ezt diktálja a kötelesség. Én hiába elleneztem szép szóval is, gorombán is, hajthatatlan volt. A gyereknek sem volt hozzá kedve. Az akkor épp húsz 17
  16. 16. esztendős fiunk Németországban nagyszerűen feltalálta magát, szakmát tanult és akkor már egy éve az apja vulkanizáló műhelyében dolgozott. Nem értette, hogy miért kell nhazajönnie", hiszen neki nem sok köze volt az akkori Jugoszláviához. Egyetlen szót sem tudott szerbül, törte a ma- gyart, mi is német nyelven értekeztünk vele. Emlékszem, a hazafelé vezető úton alig szóltunk egymáshoz, mindhárman sértődötten, duzzogva ültünk a kocsiban. .. A fiú a szerémségi Rumára került. Igyekezett alkalmazkodni az is- meretlen környezethez és soha nem panaszkodott. Az ünnepélyes esküté- telére repülővel hazautaztak a szülei, utána pedig a karácsonyi ünnepekben is meglátogatták. Akkor magukkal vitték Róbert német mennyasszonyát is, és boldogan állapították meg, hogy a gyerekük valóban örült a találkozás- nak. Aggódni akkor kezdett igazán a család, amikor május elsején átvezé- nyelték Horvátországba. - Jelentette a hírt abból a kis faluból, ahová került, de beszélge- tés közben háromszor-négyszer is megszakadt a vonal. Tulajdonkép- pen az nyugtatott meg bennün- ket, hogy komoly, véres harcokról akkor még alig lehetett hallani. Érkezett viszont másmilyen nyug- talanító hír. Egy napon kaptunk egy névtelen levelet, amelyben csak ennyi állt: ,, Majd hallotok még rólam". Nem volt rajta sem bélyeg, sem feladó. Fölzaklatott bennünket, hiszen láttuk, hogy a levelet nem a gyerek írta, mégis róla szólt. A férjem ekkor már nagyon ideges lett. Eltelt közben két-három hét, amikor jött az értesítés, hogy meghalt. A hír hallatán a férjem csak ennyit tudott mondani: ,, Hát, most hallottunk róla! " Szinte az első gép- pel indultunk haza. Velünk jött a lányunk is. Itthon aztán nemsokára me- gérkeztek a tisztek és mondták, hogy el kell velük mennünk a belgrádi katonakórházba, hogy azonosítsuk a holttestet. Én képtelen lettem volna a saját gyerekemet holtan látni. Elkészítettem, összecsomagoltam a ruháját, de indulás előtt rosszul lettem, idegösszeroppanást kaptam. Két napig esz- méletlenül feküdtem az újvidéki kórházban. Még a fiam temetésén sem voltam jelen. .. Azt mondták, hogy a combján érte a lövés. Őrségen volt, amikor szóltak neki, hogy ebédszünet van, erre ő kiemelkedett a tankból, 18
  17. 17. es akkor érte találat. Visszaesett a tankba. Elszállították a legközelebbi kórházba, de ott nem fogadták, ezért helikopterrel Belgrádba vitték. Mire azonban megérkeztek, Robi már nem volt életben. A vigasztalhatatlan szülők úgy érezték, hogy csak egy szeletét ismer- Lettek meg az igazságnak, de már nem volt erejük a kutakodáshoz. Pedig Lear több hátrahagyott nyomon is elindulhattak volna. Ugyanis az elhunyt íuk pénztárcájában találtak egy cédulát, nevekkel, telefonszámokkal, de ők egyetlen személy után sem érdeklődtek. A másik segítő szál pedig annak a nzkovári banknak a tisztviselőj e lehetett volna, akinek a segítségével számlát zpitottak a fiuk részére, hogy tudjanak neki pénzt küldeni. Az a kedves ma- grar asszony ugyanis a megismerkedésük után minden vasárnap meghívta zzagához ebédre a katonafiút. Ugyanúgy a névtelen levél titokzatos küldője ; :an sem kezdtek nyomozásba. - Nem kerestük, ki a bűnös, ki a felelős a történtekért, elég volt a ma- gunk baja. A fiunk elvesztése után a férjem megváltozott. Képtelen volt belenyugodni a történtekbe, saját magát hibáztatta a tragédiáért. Szer- intem ez tette a sírba. Szeptemberben lesz nyolc éve, hogy őt is elvesz- tettem. .. Amikor a fiam meghalt, ideiglenesen a szomszédunk kriptájában helyezték el. Én a felépülésem után sem voltam képes ép ésszel felfogni a gyerekünk elvesztését, és már csak akkor volt erőm kimenni hozzá a temetőbe, amikor elkészült a síremléke. ,, Ez már a valóság - mondtam magamnak -, Robi itt van a rengeteg virág alatt. " Baráth Róbert sírja a temerini Nyugati temetőben 19
  18. 18. Ladócki Endre (1973. február 7. - 1991. augusztus 23.) Hogy halt meg Ladócki Endre? (Egy befejezetlen történet) Erre az egyszerű kérdésre senki sem ad ma feleletet. A magyarkanizsai fiú édesapját úgy í tájékoztatták, hogy a gyermeke önkezével vetett véget az életének. Alig néhány héttel a bevonu- i lása után? Éppen őrségváltáskor, azaz egészen i pontosan két órával az őrségváltás után? Egy i erős testalkatú, rendszeresen sportoló fiatalem- ber, a birkózás szerelmese? Túlontúl sok volt a kérdés, elfogadható válasz pedig egy sem. Endre példás tanuló volt. Szabadkán járt gimnáziumba, utána pedig felvételizett az újvi- déki Pedagógiai Főiskolán. Időközben azonban Ladócki Miklós meggondolta magát, nem folytatta a tanul- mányait, hanem bevonult a hadseregbe. Az eredeti beosztás szerint az Isztriai-félszigetre, Pulára kellett volna kerülnie, de egy héttel az indulás előtt olyan értesítést kapott, hogy az Adriai-tenger északi csücske helyett egy egészen déli városkába irányították, az ugyancsak az üdülőiről híres Herceg Noviba. Egy másik kanizsai fiúval együtt. Ladócki Miklós, Endre édesapja így elevenítette fel a történteket: - Mivel kamionsofőrként dolgoztam és rendszeresen jártam az országot, emlékszem, hogy már abban az időben több helyen találkoztam útlezárásokkal. Az augusztus 10-ei ünnepélyes eskütételre azonban még el tudtunk hozzá menni. Akkor láttuk a fiunkat utoljára. Tizenhárom nappal később már halott volt. Fájlaljuk, hogy ezt a szomorú hírt szinte már min- denki tudta, csak éppen velünk nem közölték azonnal. Így ez a körülmény is gyanús lehet és találgatásra adhat okot. Utólag hallottuk, hogy a város- ban már beszéltek róla az emberek, ugyanis az Endréék laktanyája melletti kaszárnyában szolgált egy idősebb kanizsai katona, aki azonnal jelentette a hírt a szüleinek. Amikor nekünk is a fülünkbe jutott és a katonaügyosztályra siettünk érdeklődni, azt a választ kaptunk, hogy lehetetlen telefonkapcso- 20
  19. 19. latot teremteni a kaszárnyával. Ez volt a második dolog, amit furcsállottunk, és ami miatt kétségeink támadtak a tragikus történésekkel kapcsolatban. .. A holttestét csak 26-án, azaz 3 nappal a halála után hozta haza a zentai ka- tonaság. Helikopterrel szállították. A futballpályán szállt le a gép, onnan pedig egy kisebb tehergépkocsi vitte a jugoszláv zászlóval letakart koporsóját egyenesen a temetőbe. Kikötötték, hogy nagyon gyorsan, három órán belül el kell temetnünk. Azt mondták, hogy most, rögtön megnézhetem, de utána már nem lesz rá lehetőségem. Én sajnos nem voltam olyan állapotban. Nem tudtam megtenni. .. Utolsó útjára hat Puláról érkezett bajtársa és egy tiszt kísérte el. A tiszt albán nemzetiségű volt, a temetés után eljött ide hozzánk, és azt az ígéretet tette, hogy amint kivizsgálják az esetet, megküldik a részünkre a jegyzőkönyvet. Bizonyára nem is kell mondanom: azt a jegyzőkönyvet a mai napig nem kaptuk meg. És más dokumentumot sem. Semmilyent. Amikor kérdezgettük, csak annyit mondott, hogy azon az éjszakán együtt voltak őrségre beosztva. Éjfélig beszélgettek, és Endre semmi jelét nem mu- tatta annak, hogy valami bántaná, gyötörné, hogy öngyilkosság elkövetésére Ladócki Endre koporsója a pulai kaszárnya udvarán 21
  20. 20. készülne. Az is különös, hogy a személyes holmijából semmit sem kaptam vissza. .. Ami megmaradt belőle vagy utána, az csak a halotti anyakönyvi kivonat, 3 példányban, és néhány fénykép, amelyek a pulai kaszárnya ud- varában készültek, amikor ott fölravatalozták. A szűkszavú, hivatalos ma= gyarázattal - hogy a vizsgálat során az idegenkezűséget kizárták -, ha akar- tuk, ha nem, be kellett érnünk. A valóság pedig az, hogy most sem tudjuk, igazából mi történt vele. Ha valóban öngyilkos lett, mint azt állították, akkor hogyan, mi módon végzett magával? Milyen fegyverrel követte el a tettét, és hol sebezte meg magát? Hány golyót volt képes kilőni? Élt-e még egyálta- lán, amikor meglőtte magát? Kórházba vitték-e? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre hiába várjuk a választ. Nincsen, aki feleletet adjon. Bizakodtunk, reménykedtünk, hogy majd lezárul az ügy, de ma már tudjuk, hogy ez egy befejezetlen történet marad mindörökre. .. Mit mondjak most? Kire haragudjak, kit gyűlöljék, kit hibáztassák? Lelkiismeret-furdalással kell élnem, amíg csak a világon vagyok. Meg- menthettem volna a fiamat, de nem tettem. Ausztriában élnek rokonaik, hozzájuk kimenekíthettem volna még időben. Ez az én hibám. Mást nem okolhatok miatta. Az édesanyja meghalt, amikor a gyerek 9 éves volt. Azért is vádolom magamat, mert személyesen én vittem el őt is, meg a másik kanizsai fiút is a rukkolás napján egészen a kaszárnyáig, és hogy a tör- ténet még szomorúbb legyen, azzal a másik sráccal is tör- tént egy szörnyűség. Ugyanott, ugyanabban a kaszárnyában. Állítólag bedobtak a szobájuk- ba egy kézigránátot, és ő el- vesztette a szeme világát és a fél oldala lebénult. Ez is különös, ugye? Endre halála óta elmúlt több mint húsz év. Néha, amikor ebédelünk, szól a rádió és meghallok egy olyan nótát, amely őt juttatja az eszembe, e akkor akárhogy szorítom is Ladócki Endre sírja össze a számat, muszáj sírnom. a magyarkanizsai temetőben 22
  21. 21. Hunyadi Péter (1973. január 4. - 1991. augusztus 31.) , ,Neki ez a sorsa! " (Valóban? ) 1991. szeptember ll-én reggel fél 8-kor érkezett a távirat Topolyáról a szomszédos Zentagunarasra, amelyben arról értesítették az egyik családot, hogy a Jugoszláv Néphad- sereg Hunyadi Péter nevű katonája a haza- fias kötelességének teljesítése és a haza védel- mének hősies szolgálata közben elhunyt. A családot bánatában és fájdalmában Vajdaság polgárainak együttérzéséről biztosította a tartomány két magas rangú vezetője, Dam- jan Radenkovié, a Tartományi Képviselőház alelnöke és Radoman Bozovié, a Vajdasági Végrehajtó Tanács vezetője. A két gyermekét egyedül nevelő édesa- nya, Hunyadi Irén számára ezek a vigasz- Hunyadi Péter taló szavak akkoriban alighanem szép ke- veset jelentettek. Fia elvesztése miatti fáj- dalmát senki és semmi nem volt képes enyhíteni. Péter alighogy kikerült az iskolapadból, máris dolgozni akart. Szerzett is munkahelyet gyorsan, éppen a topolyai Május l-je Epítőipari Vállalatban kel- lett volna felvételre jelentkeznie, amikor megkapta a katonai behívóját. Pé- ter és Pál napján, június 29-én vonult be a seregbe. A bosznia-hercegovinai Bréko nevű város egyik kaszárnyájába osztották be. - Jóformán még a széltől is óvtam az apa nélkül nevelkedett fiamat. Sajnáltam elengedni, nem tudtam, hogy sikerül-e beilleszkednie az idegen környezetben - kezdi a történetmesélést Hunyadi Irén. - Amikor megírtam neki, hogy szeretnék jelen lenni az ünnepélyes eskütételén, kézzel-lábbal ha- dakozott ellene, hogy ezzel is bizonyítsa, feltalálta magát és megállta a helyét. De amikor találkoztunk, kisfiúsan elérzékenyült. Elmesélte, hogy hajnal óta nem aludt, várt, és még sírt is, ráadásul a felettese szeme láttára, aki a fér- fikönnyek miatt alaposan meg is dorgálta. A katonatiszt akkor mondta ki 23
  22. 22. a baljós hangzású mondatot: Péter kénytelen lesz megbékélni a helyzettel, mert , ,neki ez a sorsa". Persze akkor még nem sejthettük, hogy amit a fiam tisztje csak úgy gorombán odavetett, az nemsokára valósággá válik, és Péter sorsa éppen a hadseregben pecsételődik meg. Mégis mintha megéreztünk volna valamit a ránk leselkedő veszélyből, a rejtőzködő, készülő rosszból, mert bár örültünk a néhány együtt töltött órácskának, volt bennünk egyfajta megmagyarázhatatlan szomorúság. .. Az eskütételre különjárattal utaztunk. A közlekedőket akkor már több szakaszon is szigorúan ellenőrizték. Em- lékszem, hogy a korábban telepített aknamezők miatt az autóbusz döcögve, zötykölődve - furcsa módon - a vasúti sínen haladt. Hunyadi Péter és társai nem sokáig maradtak a valamelyest még biz- tonságosnak tűnő boszniai köztársaság területén, mert, ahogy a korábban besorozott újoncokat (háromhetes kiképzésnek nevezett foglalkozás után) bevetésre küldték, úgy őket is, húsz nap elteltével a horvát hadszíntérre vezé- nyelték. Méghozzá egyenesen Vukovárra, amely tűzfészek pedig maga volt a poklok pokla. Úgy üzemelt, mint egy halálgyár. A zentagunarasi fiút harci tevékenység, ellenséges támadás közben érte a halál. A bajtársaival aknára futottak - ezzel a hivatalos magyarázattal szol- gáltak a családnak a topolyai katonai ügyosztályon. Kimerítőbb tájékoztatást nem is remélhettek. Mintha a szülőnek nem állt volna jogában tudomást szerezni arról, hogy valójában mi történt a gyermekével, mikor és milyen körülmények között vesztette életét. - Péter és a bajtársai még augusztus 31-én elestek, velünk viszont csak 10 nappal később közölték a halálhirt. Miért? Mi lehetett a rejtélyes hall- gatás oka? Mi történhetett még időközben? Amikor a holttest azonosítása végett berendeltek a katon- ' akórházba, meg sem mutatták a gyereket, nem láthattam egy pillanatig sem. Hol sérült meg, hogy nézett ki, egyáltalán fel lehetett-e ismerni? Valóban az én fiam volt-e? Ezekre a kérdéseinkre soha nem kap- tunk választ, de rögtön hoz- záteszem, hogy ebben ma- gunk is vétkesek vagyunk, mert féltünk, mert nem volt bátorságunk erélyesebben Hunyadi Irén követelőzni. .. i 24
  23. 23. nem % " '- - ha) Iram u - uunn- nincs! É: MW u. ' l i; Dolazni tlöejíam, : É"? ?? bitet; . ... w Í: ::; :§: e_. .-_ ízlése: ; vajat"§pff?3q"5**m*"""""'"'"" A halálhírt hozó távirat Az azonosító központban alapos motozással fogadtak bennünket, az- tán pedig egy orvos kérdezgetett, beszélgetett velünk, nyilván terápiás cél- zattal. Nyugtatgattak: már másnap hazaszállítják a fiamat. .. Úgy is történt, már délelőtt 9 óra tájban megérkezett a hadsereg szállítójárműve a temetőbe. Miután felravatalozták, szóvá tettem, hogy szeretném még egyszer, utoljára megnézni, de azt felelték, hogy mivel dupla koporsóba helyezték, így nem lehet felnyitni. .. Mondjam, ne mondjam? Azóta sem szűnt meg a lelkem legmélyén a kétkedés: az én Péteremet temettük-e el akkor vagy valaki mást? A nyuga- lom még a sírhely lezárása után is elkerült bennünket, sokáig. Három hó- napon át zaklatták a családunkat. Éjjelente zörgették, ránk verték az ablakot. A lányom már valósággal rettegett, éjszakára nem mertünk egyedül maradni, mindig volt olyan rokon vagy ismerős, aki nálunk aludt. Négy évvel ezelőtt pedig úgy megrongálták a fiam sírját, hogy ki kellett cserélnünk a márvány fedlapot. Persze azóta sem derült ki, hogy kik voltak az elkövetők. .. Én képtelen voltam beletörődni abba, hogy a fiam egykori osztálytársai, akik még idejekorán Magyarországra menekültek, azok épek, sértetlenek, ma is boldogan élnek, én meg mire nagykorúvá neveltem és mire a segítségem, a támaszom lehetett volna, akkora elveszítettem. A lányom maradt az egyedüli vigaszom, ő tartotta bennem a lelket. Aki még nem élt át ilyen szörnyűséget, el sem tudja képzelni, hogy az eltelt húsz év alatt mennyi nyugtatót meg kel- 25
  24. 24. lett innom, hogy ezt a borzalmat túléljem, hogy életben maradjak, hogy ne kövessem a gyerekemet a halálba. .. Hatvankét éves vagyok. Péter temetése óta kapok valamiféle anyagi kárpótlást. Igaz, mindig azzal riogatnak, hogy már nem folyósítják tovább, megvonják, mert a csődbe jutott ország állami költségvetéséből ilyesmire nem futja. Az már egyszer megesett, hogy két éven át beszüntették. Szép is lesz: öregségemre a pénzt elveszik, a gyerekemet meg nem adják vissza! SWK 111)? - t. síiüvliítff Hunyadi Péter sírja a zentagunarasi temetőben 26
  25. 25. Kudlik Mihály 2973. június 10. - 1991. szeptember 15.) Temetése után hozták a behívót - Ez az egyetlen fényképem maradt az öcsémről - mondja Kudlik Magdolna és kitesz elém az asztalra egy gyufásdoboz méretű fotót. Rajta katonaruhás, vékony, fekete hajú fia- talember. - Június IO-én töltötte be a 18. életévét, 30-án pedig be kellett vonulnia. Csendes, szófogadó gyerek volt. Az általános iskola elvégzése után nem akart továbbtanulni. A szüleinknek volt egy kevés földjük, és mivel Misi szeretett kinn a határban dolgozgatni, nem erőltették az isko- láztatását. A későbbiekben minden bizonnyal ő lehetett volna édesanyá- mék támasza. Sajnos másként alakult. A szabadkai fiúnak Szlovéniába szólt a behívója, ám az indulás előtti napokban olyan értesítést kapott, hogy a brékói kaszárnyába kell bevonul- nia. Az idő tájt már Boszniából is lehetett nyugtalanító híreket hallani, nyil- ván emiatt üzente azt a családnak, hogy ha életben akarnak maradni, akkor eszükbe ne jusson elindulni az újoncok katonai eskütételére. A szülők meg- fogadták a fiuk intelmét és nem vágtak neki az útnak. Pedig ha tudják, hogy azon az ünnepnapon találkozhattak volna vele utoljára, nyilván gondolkodás nélkül bevállalnak akár száz veszélyt is. Már csak azért is, mert attól kezdve már telefonon sem tudtak vele beszélni. A laktanyában hiába keresték. Levél sem érkezett tőle. Sikerült megtalálnom azt a péterrévei Baksa Jánost, aki a szabadkai fiú halálának napjáig együtt volt vele. Az ő visszaemlékezése szerint zűrzavar és fejetlenség uralkodott akkor a laktanyában. Amikor újoncokként meg- érkeztek a seregbe, a 800 férőhelyes épületbe 1600 katonát zsúfoltak be, három-négy nap után kapták meg a katonaruhát és az első héten nem is Kudlik Mihály 27
  26. 26. , foglalkoztak velük. Utána vi- , vanhaznnnalafesrgyíerhasz: i nálattal ismerkedtek és lő- gyakorlatokat tartottak. Há- rom hétig tartó felkészítő i képzés után azonnal a frontra küldték őket. Jóformán hozzá sem szoktak a katonaélethez, , máris a tűzvonalban, a hor- vátországi Eszéken találták magukat. Egyetlen éjszakát töltöttek csak a laktanyában, Kudlik Magdolna máris kikerültek a terepre. János azt mondta, hogy egyéves katonáskodása alatt egyszer sem aludt ágyban, hanem csak sátor- ban. .. Tőle tudtam meg azt is, hogy a brökói kaszárnyában lévő újoncoknak a szülei összefogtak és kérelmezték, hogy a fiaikat ne vezényeljék a frontra; Újvidéki vezető politikusok (köztük Nenad Canak, a Vajdasági Szociálde- mokrata Liga vezetője is) fogadták a küldöttségüket és ígéretet tettek arra, hogy a kiskatonák továbbra is a biztonságot jelentő laktanyában maradnak. Hittek az ígéretnek, az újoncokat azonban a horvát tűzvonalra küldték. - Az öcsém katonáskodása nem tartott sokáig, mindössze 45 napig viselte a hadsereg egyenruháját - meséli Magdolna. - Szeptember 15-én éjjel éppen úton voltak, amikor gránát csapódott közéjük, Misi azonnal meghalt. Édesanyánk megérezte, hogy baj történt, mert éjféltájban felriadt álmából és utána már nem tudott elaludni. Hajnalban felkelt és elment a nővéréhez, hogy beszámoljon neki a szokatlan nyugtalanságáról. A testvére is meglepődött a korai látogatás miatt, de akkor még fogalmuk sem volt arról, hogy a Bo- bota nevű faluban mi történt a fiúval. Ebéd után kapta anyám az értesítést. A szabadkai helyőrség egyik kocsija hozta a szomorú hírt, és nem csak a hírt, hanem az orvost is, aki azonnal nyugtatót adott anyánknak. A holttestet csak két nappal később szállították Szabadkára. (Azt mondták, ugyanazzal a járművel hozták, amelyben ült a testvérem akkor, amikor a tragédia megtör- tént. ) Minket úgy tájékoztattak, hogy először a kórházba vitték boncolás- ra, és csak utána rendezhettük a temetést. .. Mivel az öcsém volt a legelső szabadkai katonaáldozat, akit bádogkoporsóban hoztak haza a harctérről, rengeteg ember gyűlt össze a Bajai úti temetőben. Nemcsak családtagok, barátok, utcabeliek meg ismerősök, hanem sok-sok idegen is. Voltak közöt- tük politikusok is, a város vezetőségéből meg a szomszédos községekből is, 28
  27. 27. söt katonaruhások is érkeztek szép számban. Beszédekben, búcsúztatókban méltatták, de ezekből énbennem szinte semmi nem maradt meg. Csak arra emlékszem, hogy már akkor is (meg persze a későbbiekben is) számtalan olyan ígéretet kaptunk, hogy nem hagynak bennünket magunkra, hogy tá- mogatni, segíteni akarják a családot. Talán ez is csak azért maradt meg az emlékezetemben, mert a felajánlásokból kevés jutott el hozzánk. 2006-ban összedőlt a családi házunk, úgy mentettük ki a bútort a romok alól. A Har- cosok Szövetségében akkor azt ígérték, hogy majd segítenek újjáépíteni, de nem lett belőle semmi sem. Néhány alkalommal hoztak valamilyen külföldi segélyszállítmányból származó élelmiszercsomagot. A legmegrázóbb mégis talán az volt, amikor egy héttel Misi temetése után megérkezett a mozgó- sítási parancs, a katonai behívója. Ez a nemtörődömség és tapintatlanság mindannyiunkat megdöbbentett és felháborított. Az öcsém elvesztése miatt kárpótlást, fájdalomdíjat sem követeltünk. Éltük tovább az életünket ugya- nolyan szegényesen, mint korábban. Kudlikéknak bőven kijutott a bajból, a szo- morúságból. Elmondása szerint az öccse távoz- tával minden megvál- tozott. Az édesanyjuk gyakran a temetőt járta, az édesapjuk pedig még sűrűbben italozgatott, mint tette azt korábban. noni-var, FARKAS Én! !! _. mai-zulu . 'W. §§§Í'É. I3"* ej- "Í Végül pedig megöre- _ gedtek és mindketten leépültek. Előbb az apjuk hunyt el, tavaly ősszel pedig a rákbeteg éde- sanyjuk is követte őt. A katonafiúval tör- téntek miatt soha senkit nem hibáztattak. Zo- kszó nélkül viselték a sorsukat. Í 0' 95 itt? " Kudlik Mihály sírja a szabadkai Bajai úti temetőben 29
  28. 28. Balázs Tibor ( 1971. április 26. - 1991. szeptember 29.) Ráesett a lőszeresláda. .. (Belgrádban vagy Jankovcin? ) A horvátországi harctereket meg- , járt sorkatonák és tartalékosok a vissza- e- x emlékezéseik során gyakran számolnak be arról, hogy valamennyi idegszálukkal . és szinte minden egyes porcikájukkal i tiltakoztak a kötelező fegyverhasználat, a kiadott tűzparancs és az azt követő öldöklés ellen. Ha engedelmeskedtek, azt leginkább kényszer hatására, azaz a l feletteseik fenyegetőzései nyomán tet- ték, vagy pedig erősen ittas állapotban. Megtörtént, hogy egy-egy tankban a magyar nemzetiségű vezető mögött Balázs Tibor egy szerb felettese ült, csőre töltött fegyverét az előtte ülő halántékához szorítva. Ily módon kényszerítve őt a kijelölt objektumok vagy éppen a civil lakosság megsemmisítésére. Persze az is megesett, hogy valaki még ekkor sem engedelmeskedett, még így sem lehetett , ,jobb belátásra bírni", akkor viszont egyszerűen fejbe lőtték. Halálának valódi okáról természetesen soha sem számolt be a hadsereg hivatalosan. Legfeljebb csak a harcostársak el- mondása alapján lehetett az igazságot kideríteni. Rejtélyes halálesetek pedig akadtak szép számban. Ahogy háborúban eltűnt személyek meg soha elő nem került holttestek is voltak. Ezekkel az áldozatokkal - hiába múlt el időközben több mint húsz év - mind a mai napig senki sem számolt el. Márpedig mindenkinek vannak hozzátartozói, akik őket talán még most is siratják és várják. uuuu a 33%"? "n. ... ... -.-. udm- w Ama. Nem önként ment a háborúba Valószínűleg Balázs Tibor halálának oka is mindörökre feltáratlan és tisztázatlan marad. A húszéves bánáti (muzslyai születésű) fiú , ,katonai 30
  29. 29. dossziéja" ilyen szem- pontból lezáratlan. Hir- " telen bekövetkezett halála furcsa és érthetetlen. Még _ akkor is, ha a szülei em- o berfeletti erőfeszítéseket l tettek az igazság kiderítése érdekében. A bánáti faluban ma e á, is tartja magát az a men- demonda, amely szerint a Balázs gyerek önként jelentkezett a horvátorszá- gi frontra indulók csapa- tába. A családja persze erélyesen cáfolja az efféle híreszteléseket, hiszen jól tudja, hogy a nyugodt, békés természetű fiúnak már a sorkatonai szolgálata idején is elege volt a katonáskodásból. Horvátországba, a zágrábi repülőtérre kapott beosztást, és alig várta a napot, hogy a hadseregből leszereljen, nemhogy utána önként masírozzon a harctérre. Mint utólag, a szülők erőteljes nyomozása során kiderült, a félreértés onnan ered, hogy a hadseregben nem vezettek pontos és megbízható nyilvántartást azokról, akiket a harctérre küldtek, és gyakran a tartalékosként bevonultatott katonákat is önként jelentkezőkként jegyezték be. Mindez már csak a gyerekük halála után jutott a szülők tudomására. Valójában csak akkor kezdtek el gyanakodni, amikor megkapták a fiuk halálhíréről szóló hivatalos értesítést a hadseregtől. Balázs Tibor halotti anyakönyvi kivonatában ugyanis az áll, hogy nem is az ellenséges területnek számító Horvátországban esett el, hanem az akkori Jugoszlávia fővárosában. Az elhalálozás helyeként pedig Belgrádot, községként pedig Savki Venacot jelölték meg. Korábban viszont olyan tájékoztatást kaptak, hogy a horvát Jankovci nevű település közelében történt a tragédia. A falutól alig egy kilo- méternyire. A katonákat szállító teherautó felrobbant, annak következtében pedig a raktérben ülő magyar tartalékosra rázuhant a lőszeresláda. Balázs Erzsébet és József Nem is volt ideje harcolni. .. Balázs József, az áldozat édesapja: Számunkra hihetetlenül hangzik az egész történet. Tibi 1991. szeptember 23-án kapta meg a behívót. Három napig itt volt a nagybecskereki kaszárnyában. Este mindig hazajött, itthon 31
  30. 30. aludt, és reggel ment vissza. Ez még 26-án is így történt. Legközelebb 29-én reggel 7 órakor jelentkezett, akkor azt telefonálta, hogy , ,Siden vagyunk, most visznek át bennünket Horvátországba! " Ugyanazon a napon, még délután 5 órakor a barátnőjével is beszélt. Tehát azt biztosan tudjuk, hogy akkor még élt. Utána meg kaptuk a hírt, hogy meghalt. Jóformán még át sem értek az ellenségesnek számító területre. Balázs Erzsébet, az áldozat édesanyja: A férjem akkor a helybeli fut- ballcsapat edzője volt, és éppen indult a mérkőzésre, amikor két katonatiszt lépett be a kapun. Nem kellett kérdeznünk semmit, minden világos volt. Én nem is bírtam felkelni az asztaltól. .. Azt mondták, hogy a holttest Belgrád- ban van, rövidesen hazaszállítják. Mi nem láttuk. Én nem is szerettem volna megnézni, azt akartam, hogy úgy maradjon meg az emlékezetemben, ami- lyennek utoljára láttam, a vejem azonban kérte, hogy vigyék be a kórházba, nyissák fel és csak annyit engedélyezzenek, hogy legalább a kezét megláthas- sa. De erre nem volt lehetőség. Mivel senki sem tekinthette meg, nem sokkal a temetés után terjedni kezdett a faluban a szóbeszéd arról, hogy a Balázs MERT mim" SZ Elemi. urai tagi Sünit magyarig: Séffátíá Ez TESTVl r; tsmiilsxizlni. Balázs Tibor sírja a muzslyai temetőben 32
  31. 31. gyerek nem is halt meg, különböző helyeken látták feltűnni, amiből persze egy szó sem volt igaz. A család pedig kevés híján beleőrült a tragédiába, a bizonytalanságba. A holttesttel délben érkeztek meg, a temetés időpontját pedig 4 órára tűzték Torokszorító volt a látvány: a fiam koporsóját a halottasháztól a sírhelyig az itteni kézilabdacsapat tagjai Vitték a vállukon. .. Tibi sportoló volt, a csapat kapusa. Utolsó útjára a munkatársai közül is többen elkísérték. Ugyanis a leszerelése után azonnal álláshoz jutott a Éinvoz nevű vállalatban, esztergályosként dolgozott. Korábban a cég ösztöndíjasa volt. A férjem vál- lalatából egész autóbusszal érkeztek. .. A temetés után nehéz időszak következett. Az egész családot nagyon megviselte a tragédia. Józsi teljesen magába roskadt, nem érdekelte semmi sem, megkeseredett. A bajt csak tetézte az, hogy hiába kezdtünk pereske- désbe a hadsereggel, az ügyünk nem haladt. Csak 1994-ben fejezték be az eljárást, és az igényelt kártérítésnek még a felét sem kaptuk meg. A belgrádi ügyvéd a költségek fejében elvitte az összeg 15 százalékát. Tibi halála után alig két hétre a vejünket is el akarták vinni tartalékosnak, de szerencsére erre nem került rá sor. .. Most már az unokánkban van minden örömünk. Azt a kis havi járandóságot, amit a gyerekünk után kapunk, őrá költjük. Boris hét hónapos volt, amikor a fiunk meghalt. .. Szeretném még megemlíteni, hogy dicséretet érdemelnek a muzslyaiak, akik mindeddig nem feledkeztek meg Tibiről. A sportolók több alkalommal is kézilabdatornát szerveztek az emlékére, és ezt ezúton is köszönjük nekik. 33
  32. 32. Gyurcsik Szilveszter (1972. december 21. - 1991. szeptember végén) II , ,Az én számomra o most is él! " Tíz évig nem tudtak róla g l Döbbenetes, de igaz: a zentai születésű j Gyurcsik Szilveszter valójában még kis- v korúnak számított, amikor magára öltötte a katonaruhát. Méghozzá önként. Ugyanis ő maga kérelmezte, hogy mielőbb soroz- zák be, hogy mielőbb eleget tehessen e kötelezettségének, és utána nyugodt lé- lekkel távozhasson külföldre. Bécsben szeretett volna letelepedni. Valójában már kint is volt Ausztriában, csak a katonás- A, kodás miatt tért haza. Vesztére. 1990. december 18-án vonult be a Ju- goszláv Néphadseregbe. Három nappal a 18. születésnapja előtt. A horvát fővárosba, Zágrábba , ,szólította a haza". Ki- lenchónapos katonáskodása idején egyszer sem kapott eltávozási engedélyt, és a családja sem tudta meglátogatni. Ha adódott rá alkalom, telefonált. Egy napon azonban hiába várták a megbeszélt időpontban a hívását, a fiú nem jelentkezett. Utólag kiderült, hogy a zágrábi kaszárnyát lebombázták, neki pedig nem sikerült kimenekülnie. Akik vele egy időben Vonultak be a hadseregbe, mindannyian épségben hazatértek Zentára. Csak egyedül ő nem. Neki egyszerűen nyoma veszett. És kerek tíz esztendőn át nem érkezett róla semmilyen megbízható hír. Csak ta- lálgatásokat, mendemondákat lehetett hallani arról, hogy több helyen is lát- ták, felismerni vélték. Az édesapja és a testvérbátyja azonnal a keresésére in- dultak, és minden információt leellenőrizték. Átfésülték a katonatemetőket, sőt még Magyarországon is keresték. A fiúnak azonban sehogy sem sikerült a nyomára bukkanni. Végül 2001-ben érkezett egy távirat Eszékről, amely- ben tudatták a családdal, hogy Szilveszter még 1991. szeptember végén el- hunyt. Elhalálozásának napja viszont máig ismeretlen a család előtt. / Sál/ Í: I 7 Gyurcsik Szilveszter 34
  33. 33. Az áldozat húga, Földi Anasztázia így idézi fel az akkori eseményeket: - Amikor megérkezett a 5 holttá nyilvánításának a híre, apánk azonnal Eszékre indult. i Ott tudta meg, hogy Szilvi holt- testét, nem sokkal a halála után, r Zágrábból elszállították egészen ff a szerbiai határig, a Gombos fa- lunál lévő átkelőig, de mivel sen- _l ki nem jelentkezett az átvételére, Hí így a Vajdasághoz legközelebb í eső horvát város, Eszék kórházá- ban helyezték el, a patológián. Földi Anasztázia De ott sem kereste senki, ezért október 16-án Eszéken eltemet- ték. Ez a dátum került a síremlékére is. A nevét helytelenül tüntették fel, de emiatt már nem szomorkodunk. Ő is ugyanolyan márvány síremléket kapott, mint a többi áldozat. Sajnos édesapánk a fia helyett már csak ezt láthatta az ottani katonatemetőben. A bátyámmal többször is jártak a sírjánál. Nekem még nem volt hozzá lelkierőm, hogy felkeressem. Engem nagyon érzékenyen érint. Szilvivel olyanok voltunk, mint az ikrek. Elválaszthatatlanok. Vi- gyázott rám, óvott, védelmezett. Okos fiú volt, példás tanuló. Én egyszerűen nem akarom elhinni, hogy a bátyám nincs többé. Az én számomra nem halt meg. Most is él. Időnként olyan gondolatom is van, hogy talán nem is a bátyám holttestét rejti az a sír. Ha minden egyes katonaáldozat ko- porsóját felnyitnák, bizonyára sok családot érne meglepetés meg csalódás. Kiderülne, hogy nem is annak az elhunytnak a testét/ csontjait helyezték a sírba, akinek a neve a fejfán vagy a síremlékén szerepel. Néha, amikor el- uralkodnak rajtam az érzések és nagyon-nagyon hiányzik, én is ilyesmivel vigasztalom magamat. Abban reménykedem, hogy egyszer majd hazajön, és mindent ott folytatunk, ahol húsz évvel ezelőtt abbahagytuk. A zentai békeharcosok egy kicsinyke, ámde elszánt csoportja néhány évvel ezelőtt azt vette a fejébe, hogy Gyurcsik Szilveszter földi maradványait hazahozatják a szülővárosába. Ennek az egyik kezdeményezője Németh Ilo- na volt: - Zenta község területén egy katonatemetés volt a háború ide- jén. Kovács Zoltán sírja itt van a Felsővárosi temetőben. Azt szerettük 35
  34. 34. volna elérni, hogy a másik katonaáldozatunk, Gyurcsik Szilveszter is a szülővárosa sírkertjében lelhesse meg a végső nyugvóhelyét. Úgy tervez- tük, hogy halálának 20. évfordulójára, vagyis 2011 őszére, Szilvi földi maradványai is hazakerülnek. Akkor még arról volt szó, hogy az ezzel járó költségeket a község magára vállalja. Időközben én súlyos beteg lettem, így a hazahozatala és az újratemetése is elmaradt. Persze ez nem jelenti azt, hogy végképp lemondtunk erről a tervünkről. Én, így nagybetegen is, szeretném azt a napot megérni, amikor ezt az ígéretünket beválthatjuk. Gyurcsik Szilveszter sírja az eszéki temetőben 36
  35. 35. Becskei Sándor (1973. májas 12. - 1991 szeptemberében) A kisbácskai kis Becskei (Akit kétszer temettek el) Talán nem túlzás azt állítani, hogy a topolyai születésű Becskei Sándor gyermeki naivitással csöppent bele a délszláv népek háborújába. Alig töltötte be a 18. életévét, máris besorozták a Jugoszláv Néphadseregbe. Más köz- ségbeli társaival egyetemben 1991 júliusában a boszniai Brékóba szólította a kötelesség. Onnan viszont - kurta-furcsa háromhetes kiképzés után - azon- na] a háborús övezetbe vezényelték. Baranyában, Kelet-Szlavóniában akkor már javában szóltak az ágyúk és dörögtek a fegyverek. A semmilyen harci ismerettel nem rendelkező, tapasztalatlan újoncokat pedig éppen az ellenséges összecsapások kellős köz- epébe, Eszékre kényszerítették, majd pedig a szerb lakosú, Silas nevű faluba kerültek. A topolyai és a szabadkai magyar szülők elkeseredett felháborodással tbgadták fiaiknak a frontvonalra küldését és szervezkedni kezdtek. Ugyanc- sak a gyermekeikért aggódó péterrévei édesanyákkal, édesapákkal felkutat- rák mindazokat a családokat, akiket hasonló módon érintett ez a katonai intézkedés. Az összefogás és a közös fellépés eredményeként az illetékes helyőrségen tiltakozásuknak adtak hangot és engedélyt kértek a katonák cso- portos meglátogatására. A Becskei gyereket a családja akkor láttak utoljára. Utána már nem lelték se élve, se holtan. Hiába keresték, kutatták mindenre elszántan és a lehetséges legrosszabbra is felkészülten a szülei, sehol sem találták. Tö- bbször megfordultak azo- kban a nagyobb kórházak- ban, azonosító közpon- tokban, amelyekben a Kocsis Mária 37
  36. 36. hadszínterekről érkezett holttestek azonosítását végezték, de az országha- tárhoz közel eső magyarországi menekülttáborokat is átfésülték, mert abban reménykedtek, hogy hátha egy alkalmas pillanatban a fiuk átszökött a ha- táron és egy időre ott húzza meg magát. Sándor azonban nem adott életjelet magáról. A valódi történetet az Újvidék melletti Piroson élő egyik bajtársa révén ismerhették meg. Ő számolt be arról, hogy a bevonulásuk után, négyen rádiósként abban az egységben szolgáltak, amely számára a kis szerb telepü- lésen, Silason jelöltek ki harci feladatot. Amikor a tragédia történt, éppen úton voltak. Az őket szállító járművet gránáttalálat érte, és a támadás során hárman a helyszínen meghaltak. Köztük Becskei is. A holtteste azonban nem került elő. - Ibolya nővéreméknek nem volt irigylésre méltó sorsuk. Férjével a topolyai baromfivágóhídon dolgoztak. A megboldogult sógorom nem vetette meg az alkoholt, és emiatt sokat szenvedett a család - mondja Kocsis Mária, az áldozat nagynénje. - Sanyi olyan jó gyerek volt, mint egy falat kenyér. Tizenhat esztendőnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy újabb hír érkezzen: a topolyai fiú földi maradványait megtalálták egy belgrádi névtelen sírban. Az ismeretlen katonaáldozatot, amelynek holttestéért senki sem jelentkezett, Becskei Sándor újratemetése 38
  37. 37. a 258-as számmal jelölték. A 7határ Kreatív Műhely Kft. forgatócsoportja érkezett az örömhírrel a szerb fővárosból. Akkor pedig Sándor egyik közeli rokona, nagybátyja, Becskei György élére állt annak a lelkes kis csapatnak, amely eltökélte, hogy ha már a nyomára bukkantak, akkor haza is hozatják Sanyit, hogy a szülővárosában helyezhessék örök nyugalomra. Az eseményt ügy időzítették, hogy éppen a katonaáldozat születésnapján történjen meg az újratemetés. A filmesek mindvégig jelen voltak a sírhely feltárásánál, a ko- porsó hazaszállításánál és az újratemetésnél is. Minden történést felvételez- tek, rögzítettek. Becskei Sándort 16 év után, 2007. május 12-én másodszor is eltemették. Szülei azonban már nem érhették meg azt a napot. Egykori pirosi katonacimborája is megjelent a szertartáson, és búcsú- ajándékként egy táblát is hozott, azzal a Bibliából származó idézettel, amely szerint: ,, Van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél". Becskei Sándor sírja a topolyai Nyugati temetőben 39
  38. 38. Sőregi Andor (1969. február 10. - 1991. október 4.) Huszonkét évesen halt meg a semmiért Sőregi Andor szinte még gyerek volt, amikor a szülőfalujából, Orom- ról elkerült Boszniába. Miután elvégezte az általános iskolát, úgy döntött, hogy a katonai pályát választja élethivatásául. Ehhez pedig Szarajevóba kel- lett költöznie. Mivel kiváló tanuló volt, és 15 éves korára sikerült a szerb nyelvet is elsajátítania, azt gondolta, hogy ő is képes lesz olyan teljesítményt nyújtani, mint a szerb anyanyelvű társai. A család nem is tett kísérletet arra, hogy a fiút eltérítse a szándékától, és minthogy az egyik oromi fiatal, aki akkoriban éppen a bosnyák fővárosban Végezte az egyetemi tanulmányait, csupa elragadtatással beszélt az ottaniak vendégszeretetéről, a szülők is aggodalmaskodás nélkül engedték útjára a gyereküket. Andor pedig minden körülmények között megfelelt az elvárásoknak. A tanulmányait Szarajevóban kezdte, majd pedig a horvátországi Za- darban folytatta. Az oklevél megszerzése után az adriai városban telepedett le. Kis idő elteltével már ő maga is tanított és az elképzeléseinek megfelelően haladt felfelé a katonai ranglétrán. Már kilátásba helyezték az előléptetését, a menyasszonyával pedig a házasságkötést fontolgatták, amikor hirtelen min- den megváltozott. Az oromi fiatalember sorsát, az ígéretesen induló karrier- jét kettétörte a háború. A Szlovénia területén kezdődő, nemzeti indíttatású zavargások egykettőre átterjedtek a szomszédos Horvátországra is. A zágrábi inci- e * ; denseket, harcokat és bombázásokat V A követően a tűz hamarosan a tengerpar- ton is fellángolt. - Amikor 1990 decemberében it- thon járt, arról számolt be nekünk, hogy meglátása szerint rossz irány- ba mennek a dolgok, és akár egy szörnyűséges tragédia is bekövetke- zhet - mondja Sőregi Andor Magyar- kanizsán élő nővére, Gizella. - Erezvén a vészesen közelítő veszélyt, katona- Sőregi Gizella társai közül többen elmenekültek az x": - VÁW; 1771: . "a . _ ' Ü 40
  39. 39. akkor még biztonságosnak látszó Boszniába, Szarajevóba. Előrelátó ember lévén a testvérem is kérelmezte az áthelyezését, sőt talált is egy tökéletesnek látszó megoldást. Kiderítette, hogy akkoriban a topolyai kaszárnyában telje- sített szolgálatot egy zadari illetőségű katonatiszt, aki szeretett volna vissza- térni a szülővárosába, hogy közelebb legyen a családjához, így az öcsémmel kezdeményezték is a kettejük helycseréjét. Ennek lebonyolítására azonban már nem kerülhetett sor. Ha ez korábban megtörténik, és ő visszakerül Szer- bia területére, akkor talán minden másképpen alakul és Andor ma is él. .. Az ő elmondásából tudjuk, hogy mihelyt megkezdődtek a harcok, a kaszárnyájukat lezárták. Senkit nem engedtek ki. A bátyám egyébként is bent lakott a laktanya területén, de azok sem mehettek ki, akiknek a városban volt lakásuk. Akkortól kezdve már nem is tudott nekünk jelentkezni. Csak akkor hallottunk róla, amikor megérkezett a távirat a halálhírével, később pedig a telefonos értesítés, hogy csomagoljuk össze a ruháját, amiben majd temetni szeretnénk, és vigyük a megadott belgrádi címre. .. Andort ablakos fémkoporsóban hozták haza. Láthattuk az arcát. Balolda- lon, a nyakán érte lövés, és a golyó a jobb felén, az arcán át távozott. Ha- lála körülményeiről nem sokat tudtunk meg. A szüleink érdeklődésére azt a választ kaptuk, hogy a harcok során az ellenség körülzárta a kaszárnyát, és Andorral egy mesterlövész végzett. Nagyon fiatalon, huszonkét évesen távozott az élők sorából, ráadásul úgy, hogy valójában nem volt kiért, nem volt miért meghalnia. Szerencsé- tlen áldozata lett azon beteg elmék agyszüleményének, akik ezt a kegyetlen háborút kitervelték. s fürtit]: Kitt-tilt! luggat: iáw- 2001 a_ro__s_rl. '____pxr1r Sőregi Andor sírja az oromi temetőben 41
  40. 40. László Gábor (1972. július 17. - 1991. október 6.) Kishegyesen született. Sorkatonaként a horvátországi harcok idején esett el. László Gábor sírja a kishegyesi temetőben 42
  41. 41. Horváth Péter 1968. augusztus 21. - 1991. október 10.) , ,A mi miértünkre nincsen válasz! " Horváth Menyhérttel állunk annak a nagybecskereki fiúnak a sírjánál, aki 23 évesen távozott ebből a világból. Figyelem az édesapa gondterhelt ar- cát, nézem, amint remegő kezével meggyújtja a harmadik cigarettát is. Ne- hézkesen halad a beszélgetés. Amikor megszólal, csak annyit mond szinte suttogva: Ma sem értem, miért ment önként a háborúba. .. Péter a montenegrói tenger- parton kezdte a kötelező ka- tonáskodást. A bari kaszárnyá- ban esett át a kiképzésen, majd pedig Titogradba (ma Podgori- ca) irányították át. Leszerelése után fellélegzett a család, a fiuk eleget tettek a kötelezettségé- nek, és a szülők úgy hitték, most már kellemesebb eseményekre _, készülhetnek. Ígérte is, hogy Í g magánvállalkozásba kezd, az- * tán pedig megházasodik. .. Épp emiatt fogadták hitetlenkedve Horváth Menyhért a hírt, amikor arról értesültek, hogy Péter fiuk jelentkezett a frontra indulók csapatába. Az édesapja a saját szemével akarta látni az aláírt nyilatkozatot, ezért felkereste az irodát, amely- ben intézték a hadba indulók toborzását, és követelte, hogy mutassák meg neki a névjegyzéket. Döbbenten látta a fia aláírását a papiroson. - Akkor is, azóta is sokat töprengtünk a feleségemmel azon, hogy mi vezérelhette, milyen célt láthatott maga előtt akkor, amikor egy ilyen lépésre szánta el magát. Magunkat is, egymást is hibáztattuk, kérdőre vontuk, mit csinálhattunk rosszul, hol rontottuk el a gyerekünk nevelését. Kerestük, ku- tattuk a lehetséges okokat, de a mi miértünkre nincsen válasz. Sajnos Péter már nem tud a kérdéseinkre feleletet adni. Volt neki olyan szakmája, amit szeretett. Mezőgépszerelőnek tanult, miután leszerelt, egy szerény kis üzletet is nyitottak a barátjával közösen. 43
  42. 42. - Mennyi időt töltött Péter a fronton? - Két hetet. Szeptember 25-én indult el Horvátországba, október IO-én pedig már halott volt. (Emlékszem, a hadseregben a katonai eskütétele is éppen október lO-én történt. ) Ügy tájékoztattak bennünket, hogy a Nemzet- közi Vöröskereszt küldöttségét várták Zágráb irányából, és Péterék egysége biztosította az utat. Miután a delegáció áthaladt a veszélyesnek ítélt útsza- kaszon, a horvátok aknatűz alá vették az útra kivezényelt szerb katonákat. Közülük heten a helyszínen meghaltak. - A fiúval mi történt? - Mellkaslövést kapott és találat érte a lábán. A térde alatt roncsolódott. A szemtanúk elmondása szerint a sebesülését követően még két és fél óráig élt, de nem sikerült kórházba szállítani, mert az ellenség olyan hevesen tá- madta őket, hogy meg sem kísérelték a sérültek kimentését. .. Holttestét a katonaság szállította haza. Amikor megláttam, hogy csak egy lezárt desz- kakoporsóba helyezték, az volt az első gondolatom, hogy felnyitom, hogy ellenőrizzem, valóban az én fiam holtteste került-e bele, de aztán úgy döntöt- tem, hogy a fiam temetésén csak nem csinálok jelenetet. Pétert katonai tisz- teletadás mellett, pap nélkül temettük el, a szerb nemzetiségű feleségem így akarta. Horváth Péter sírja a nagybecskereki temetőben 44
  43. 43. - Gondolom, gyakran eljön a sírjához. Látszik, hogy szépen gondozzák. - Sűrűn megfordulok itt, egyedül is. Elszívok egy-két cigarettát és csak nézem az arcképét kérdőn, vádlón. Tudom, hogy nem ő volt az egyetlen, aki meggondolatlanul cselekedett, tudom, hogy Nagybecskerekről is nagyon sokan részt vettek a háborúban. A legtöbbjüket vitték, ha akarta, ha nem. Az egykori pártszékház előtt áll három egyforma emléktábla. Az egyiken az én fiam neve is ott van. De ismertem legalább még 20 olyan embert, akikről meg sem emlékeztek, akiknek még a nevét sem említik. Pedig ők is ugyanúgy odavesztek. .. Keserű tanulságul szolgált a számomra az a fölismerés, hogy ha nem keresem a magam igazát, ha nem követelek valamiféle elégtételt a fiam haláláért, akkor még a márványtáblán szereplők névsorából is kifelejtik. Ezért aztán a harciasabb szülők példáját követtük mi is, ügyvédet fogadtunk és kártérítést követeltünk. 1994-ben nyújtottuk be az igénylésünket és kétévi pereskedés után kb. 16 ezer márkát kaptunk. De ne gondolja senki, hogy ezzel visszahoztunk bármit is a fiunk emlékéből, ne képzelje senki, hogy a pénz képes volt pótolni, feledtetni velünk a gyerekünk hiányát! Őt nem he- lyettesítheti senki és semmi sem. 45
  44. 44. Rabitovszki Zsolt (l972. május 20. - 1991. október 18.) A parancsnoka lőtte tarkón Rabitovszki Zsolt 19 évesen már házasember volt, amikor 1991 márci- usában be kellett vonulnia a hadseregbe. Négy hónappal később pedig már nem csupán férj, hanem édesapa is, ugyanis július 18-án megszületett a fia. A csa- ládi eseményre egy heti eltávozást ka- pott, egy félreértés Végett azonban (az apósa elnézte az eltávozási engedélyen szerepelő dátumot) már két nap után visszatért a kaszárnyába. A szerettei ak- kor látták utoljára. Zsolt behívója eredetileg nem Rohttorszht Zsolt Montenegróba szólt, az apósa azonban megtalálta a módját annak, hogy ebbe a nagyon távoli, de békésnek látszó tagköztársaságba helyezzék. Így került a topolyai fiatalember a dél-adriai Bar városába, ahol kezdetben igen jó dol- ga volt nemcsak a kaszárnyában, hanem annak falain kívül is. Ugyanis egy ott élő bácskai magyar család vendégszeretetének is örülhetett, akik vasár- naponként meghívták magukhoz ebédre. A szokásos hathónapos kiképzés után azonban áthelyezték Trebinjébe. .. Október 18-án a bajtársával és a felettesével betértek egy házba, amelyben egy asszony lakott a kisfiával. A háziasszony barátságosan fogadta a váratlanul érkező Vendégeket és itallal kínálta őket. Ám amikor az innivaló elfogyott, a parancsnok erélyesen követelni kezdte az újabb üveget. A nő hiába bizony- gatta, hogy nincsen egy csepp alkohol sem a házban, az egyenruhás csak hajtotta a magáét. Küldte, menjen és szerezzen valahonnan. Az asszony azonban nem mozdult. Míg a felettese iszogatott, addig Zsolt a kisgyerekkel barátkozott, játszott. Az alkoholos befolyás alatt álló tiszt ekkor azt mondta neki, hogy ölje meg a szófogadatlan asszonyt. Zsolt erre nem volt hajlandó, ezért aztán, mint a felettese, utasította őt. A kiskatona megtagadta a paranc- sot, amiért az életével kellett fizetnie. A tiszt lelőtte. 46
  45. 45. Rabitovszki Ilona Zsolt édesanyja: Ak- koriban a baromfikeltetőben dolgoztam. A főnököm aznap odajött hozzám, és megkért, hogy hagyjam abba a munkát, és nyugodtan menjek haza. Nagyon furcsállottam a dolgot, inert még legalább egy óra volt a munkaidő lejártáig. De szót fogadtam, hazajöttem és akkor közölték velem a hírt, amit rajtam kixiil szinte már mindenki tudott. Én még akkor is elhessegettem magamtól a gondo- latot, valószínűleg csak félreértés az egész, az én fiam nem halhatott meg. Ráadásul egy hónappal korábban történt egy olyan eset a Zombor községhez tartozó Kljajiéevo faluban, hogy a szülők azonosítatlanul, látatlanul eltemették an- nak a katonának a holttestét, akit a saját 19 éves fiuknak hittek, a gyerekük viszont pár nappal a temetés után épen és sértetlenül hazatért. A hihetetlenül furcsa esetnek gyorsan híre ment és nagy fölháborodást okozott a környező településeken. .. Amikor a trebinjei rendszámtáblájú katonai jármű megérkezett a topolyai Nyugati temetőbe, szembe kellett néznem a valósággal: a mi esetünkben saj- nos nem történt tévedés, a katonaruhás áldozat valóban az én gyerekem. Az en hatalmas, erős fiam, ott feküdt előttem sápadtan, élettelenül. Az a 19 éves fiatal, aki nótaszóval indult a hadseregbe, akit a zenészek egészen a vasútál- lomásig kísértek. Zsolt ugyanis pincér volt a topolyai Juliska vendéglőben. .. Olyan koporsóba helyezték, hogy egészen a mellkasáig látható volt. Az arcán, a fején nyoma sem volt sérülésnek. Magam sem tudom, honnan kap- tam akkor az erőt, hogy kitartsak a temetési szertartás végéig. Igaz, próbál- tak felkészíteni arra a pillanatra, amikor majd holtan látom azt, akit annyira szerettem. A topolyai helyőrségből érkező katonaorvos már jó előre beoltott. A sírhely akkor már megvolt, Zsolt az édesapja mellé került. .. Hosszú idő eltelt, mire a tudomásomra jutott, hogy valójában mi történt a fiammal. Akik tudtak az esetről, azok féltek, nem mertek beszélni róla, csak tíz év után volt bátorságuk megszólalni. Addig hazugságban éltem. El- hittem, amit hivatalos tájékoztatásként kaptam, hogy Zsolttal egy ellensé- ges, ismeretlen mesterlövész végzett. Azonban apránként összeállt a kép és kiderült, hogy az orvlövészről szóló történet csak egy szimpla fedősztori, és hogy a fiamat valójában a saját felettese lőtte tarkón. Ahogy múltak a hetek, hónapok, énbennem nemhogy csillapodott volna a fájdalom és a keserűség, hanem egyre csak erősödött. Végül döntő lépésre szántam el magam, elha- Rabitovszki Ilona 47
  46. 46. tároztam, hogy a végére járok ennek a dolognak, történjék velem bármi is. Ha nem akarok beleőrülni a tragédiába, akkor cselekednem kell. Azt vettem a fejembe, hogy elutazom Montenegróba és a föld alól is előkerítem azt a bizonyos katonatisztet, hogy édesanyaként a szemébe nézzek. A két lányom társaságában útra is keltem. Ők úgy tudták, hogy csa- ládlátogatás céljából megyünk, hogy felkeressük azt a házaspárt, aki a bari katonáskodása idején a pártját fogta Zsoltnak. Csakhogy én időközben kiderítettem, hogy a fiam egykori parancsnoka is ott él, abban a tengerparti városban. Én akkor mindenre elszántan vágtam neki az útnak. Elképzeltem, amint az a katonatiszt gondtalanul jár-kel, sétálgat a város utcáin, éli vi- lágát, a gyerekem meg, akinek kioltotta az életét, az apja mellett fekszik a temetőben, és őmiatta az unokám sem ismerheti meg soha az édesapját. .. A vége persze az lett, hogy racionális észérvekkel meggyőztek, ne kövessek el őrültséget, ne tetézzem a bajt még én is, és így hagytam magam lebeszélni a bosszúról. Néha azt gondolom, okosan tettem, máskor pedig hibáztatom magamat. Amíg dolgoztam, nem találtam a helyem. Sehol nem volt jó, nem volt nyugalmam. Mentem volna Barba, mentem volna Trebi- njébe - kutakodni, nyomozni, elégtételt venni. Néha még most is, több mint húsz év után is a hatalmába kerít az a furcsa és nyugtalanító érzés, amely nem hagy békén, amely azt sugallja, hogy ez a történet még lezáratlan és befejezetlen. .. Egyébként Trebinjében nem feledkeztek meg a fiamról, létre- hoztak egy emlékszobát az ott(ani) elesett katonák emlékére és Zsolt fény- képe is megtekinthető. 55%? üli ' ' . meg? uwtuaikfgráírínáa Rabitovszki Zsolt sírja a topolyai Nyugati temetőben 48
  47. 47. Botyán József 1960. július 12. - 1991. november 1.) Karóra, katonakönyv és két doboz cigaretta Éppen mindenszentek napja volt, amikor egy csoport katonaruhás fia- talember beszállt az egyik teherszállító-járműbe. Az aznapi parancs szerint a híres idegenforgalmi látványosság, a Plitvice-i-tavak irányába kellett indul- niuk. Volt közöttük egy bánáti magyar is, egy harmincegy éves családos apa Xagykikindáról. A kanyargóssá váló útszakaszon hirtelen golyózápor zúdult rajuk. Az volt a legfélelmetesebb, hogy két oldalról is lőttek. Hogy ment- sék a puszta életüket, amilyen gyorsan csak lehetett, kiugráltak a kamionból. Botyán Józsefnak azonban nem volt szerencséje. Amikor ugyanis kivetette magát a járműből, taposóaknára esett, és a helyszínen meghalt. Alig kezdődtek meg a harcok Horvátország- bán, Jóskát máris keresték a behívócédulával. Több ízben is el akarták vinni tartalékosnak, neki azonban mindig sikerült megúsznia a frontra vezénylést. Jól elvolt ő a helybeli Toza Markovic' Cserépgyárban - minőségellenőrzés volt a munkája, ő osztályozta a készterméket -, egyál- zalán nem hiányzott neki a háborús őrület. Egy októberi napon azonban már nem kerülhette el a bevonulást. Mégsem hitte teljesen reménytel- ennek a helyzetét, mert nem vitték egyenesen 2 frontra, hanem a nagybecskereki kaszárnyá- ban állomásoztatták az egységét. Az öröme korainak bizonyult, rövidesen EIÍFÉIIYÍÍOÍÍák őket Horvátországba. Messzire került a családjától. A feleségétől még akkor elvált, amikor István fiuk iskolába kezdett ami. Andrást, a bátyját apjaként tisztelte. Ö is erős szálakkal kötődött az öccséhez. Bizonyság rá: olyannyira, hogy meghagyta a feleségének, helyette majd beszélje el ő József szomorú történetét. Neki még 20 év elteltével is nehéz az öccsét ért tragédiáról, annak értelmetlen haláláról beszélni. (Még otthonról is elment, amikor felkerestem őket, amikor Nagykikindán náluk jártam. Ezért a ngyávaságáért" az asszony révén kért elnézést. ) Danica, Botyán András felesége: - András kamionsofőrként dolgozott, és éppen úton volt Németországban, amikor megkaptuk a letaglózó hírt. A Danica Botyán 49
  48. 48. katonatisztet, helybeli kapitányt, aki közölte velünk, hogy mi történt, sze- mélyesen ismertem. Egy ideig megszólalni is képtelen voltam. Ilyesmire egyáltalán nem számítottunk. A holttestet november 3-án szállította haza a katonaság. Éjszaka volt, amikor megérkeztek a koporsóval. Ide hozták, a házhoz, csak másnap reggel vittük ki a temetőbe. Mindenképpen szerettük volna még egyszer, utoljára látni azt a mindig vidám, barátságos fiatalembert, akit annyira kedveltünk, a koporsó felnyitását azonban nem engedélyezték. Azzal hárí- tották el a kérésünket, hogy elég szörnyűséges látványban lenne részünk, ezért inkább őrizzük meg őt az emlékezetünkben olyannak, amilyen mindig is volt. Torokszorító volt az érzés, amikor átnyújtották nekünk a nála talált, kevéske személyes holmiját. Mindössze ennyi maradt utána: a karórája, a katonakönyve meg két doboz cigaretta. A hátamon végigfutott a hideg, amikor azt a cetlit is átadták, amelyet a kabátja zsebében találtak, és amely a saját kézírásomat tartalmazta: a nevünk meg a telefonszámunk volt rajta. .. A férjem a temetés ideje alatt roppant erősnek tűnt, keményen tar- totta magát, estére azonban összeroppant. Akkor már képtelen volt meg- álljt parancsolni a könnyeinek. Lefeküdtünk, de egyikünk sem aludt. Éjfél után pedig szó nélkül felöltözött és kiment a temetőbe Jóska sírjához. Úgy érezte, nem tud megmaradni a házban. Én szavak nélkül is (meg)értettem: akkor akarta elsiratni az öccsét. .. Magát is már napok óta nagyon várta, de amikor bejelentette, hogy ma érkezik, az utolsó pillanatban elmenekült. Én is megértem. Talán megint Jóskánál van a temetőben. .. Talán megint őt siratgatja. a. per -e'- . , _ É) ', IA-É _, , m Botyán József sírja a nagykikindai Meloi temetőben 50
  49. 49. Visi János (1950. május 6. - 1991. november 2.) Mesterlövész végzett vele Visi Jánost, a muzslyai postást mindenki ismerte a faluban. Ma is az a hír járja róla, hogy éppen a szokásos napi munkáját végezte - karikázott a kihordásra váró postai küldeményekkel -, amikor az utcán megállították és a kezébe nyomták a rukkolócédulát. Ő azonban nem akart a horvát harctér- re menni, így hát lekapták a biciklijéről, és erőnek erejével vonszolták el. Az öccse, László azt állítja, hogy neki ilyesmiről nincs tudomása, és meglehet, hogy ezt a , ,leg- endát" már csak utólag gyártották azok a falubeliek, akik kedvelték és sajnálkoztak a tragikus sorsa felett. Majd így folytatja: - Az viszont tényleg igaz, hogy egyál- talán nem lett volna szabad mozgósítani, mert egyedül nevelte az akkor még tizen- í egy éves kislányát, Valikát. Margit, a fe- lesége fiatalon meghalt. A nyolcvan éves anyánk segített neki, amiben tudott. Jani kérelmezte is a katonáskodás alóli felmentését, de mire a hivatalos válasz megérkezett, ő már meghalt. Nekem azt mesélte, hogy mindenképpen meg akarta tagadni a behívóparancsot, de a munkahelyén azzal fenyegetőztek, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor azonnal veheti a munkakönyvét. Ettől meg nagyon félt. A mi családunk sohasem volt gazdag. Mindanny- ian örültünk, amikor sikerült neki bekerülnie a postára. Jó munkahelye volt. Igaz, mellette itthon is dolgozott. Szobafestőnek tanult, és ezt a mes- terséget a szabad idejében folytatta. Alig győzte a munkát, sokszor éjfél után jött csak haza, reggel pedig kelt és indult be a munkahelyére. Amikor egyedül maradt, akkor sem folytatott kicsapongó életmódot. Soha nem ivott. Vidám, közvetlen ember volt. Visi János már betöltötte a 41. életévét, amikor mozgósították. Sok muzslyai és nagybecskereki sorstársával együtt, ő is 1991 szeptemberében vette át a behívót. Eleinte a nagybecskereki kaszárnyában állomásoztatták őket, majd október folyamán megkapták a további beosztásukat. Az ő egysé- Visi László 51
  50. 50. gét Boszniába vezényelték, Banja Lukába került. Majd onnan Horvátország- ba. A Plitvicei-tavaknál voltak elszállásolva egy hotelban. Onnan még tudott jelentkezni, az édesanyjának írt levelet. A baj akkor történt, amikor egy napon éppen vonultak vissza a szál- láshelyükre. Váratlanul tüzet nyitottak rájuk. Valódi mesterlövészek végeztek velük, akik a közeli fákon rejtőzködtek. Jánost fejbe lőtték. - November 2-án történt az eset. Minket másnap értesítettek. Az gyásznap volt Nagybecskereken. Akkor ugyanis négy halottat és 14 sebe- sültet hoztak haza a frontról. A fémkoporsóba zárt holttestért a nagy- becskereki kaszárnyába kellett mennünk. Ott volt a másik három áldozat holtteste is. Az öcsém temetése katonai tiszteletadás mellett zajlott. Nem akarok róla hosszan mesélni, mert még ennyi idő múltán is felkavar. .. Jani és édesanyánk halála után a kislányát magunkhoz vettük, mi neveltük fel, a feleségemmel. Aztán meg húszéves korában el is temettük. Oda, az édesanyja meg az apja mellé. Tizenhárom évvel ezelőtt halt meg motorbalesetben. Éppen esküvőre, házasodni készültek a vőlegényével. Szörnyű tragédia volt, és nekünk azt is túl kellett élnünk. Pedig én már a bátyám elvesztését is nagyon nehezen dolgoztam fel. Még ennyi év után is hiányzik. Időnként beszélgetünk a feleségemmel azokról a háborús évekről. Olyankor mindig oda lyukadunk ki, hogy álmunkban sem gondoltuk vol- na, hogy egyszer majd darabokra szaggatják az akkori országot, amely- ben éltünk, és hogy ez a szétválás ennyi vérrel meg ennyi emberáldozattal fog járni. A horvát elnök, Tudman meg a szerb vezér, Milosevié minden- ben megegyezett már előre, velünk meg csak eljátszatták a ránk osztott, tudatlan balek szerepét. ., -- Olyanok voltunk, mint az Í É állatok, akik a vágóhídon teljesítik be a sorsukat. Ő Jani is ennek esett áldoza- tául. A sírját csak ritkán keresem fel a temetőben. Nem ér az már semmit. .. Visi János sírja a muzslyai temetőben
  51. 51. Dóri József "1952. május 31. - 1991. november 11.) A bókai Jóska , ,Többé nem találkozunk. Ha mégis látni fogtok, készüljetek fel arra, hogy két golyó nyoma lesz majd a testemen - az egyik a nyakamon, a másik a vállamon! " Bizonyára nevének különös hangzása miatt történt, hogy a Bóka nevű falucska számtalanszor eszembe jutott. Úgy képzeltem, ha egyszer eljutok Bánátnak erre a Szécsány községhez tartozó településére, nem fogok ipar- kodni haza, hanem majd ráérősen és gondtalanul elbóklászom a házai között. Az előérzetem nem csalt. .. A legelső hely, amelyet felkerestem, a temető volt. Már messziről vonzotta a tekintetemet a kapu melletti, rogyadozó, dűlőfélben lévő, hosszú ideje lakatlan ház. Amint a közelébe értem, kívülről minden oldaláról szemügyre vettem, aztán pedig leültem vele szemben, a hatalmas körtefa alá, a térdig érő fűbe. Akkor persze még nem sejtettem, hogy mi okból marasztal engem ez az elárvult, romos viskó. Csupán annyit éreztem, hogy valami miatt különös - nem illik bele a tájba. Aztán - a tökéletes csendben - éleset nyikordulva kinyílt a , ,néma falu" kapuja, én meg elindultam, hogy felkutassam az egyetlen bókai magyar katonaáldozat, Dóri József sírhelyét. Bent, a kerítésen belül épp csak egy egyhe/ renyhe szellő rezdült. Tömény virágillat legyintette meg az arcomat. Fehér és többféle lila színárnyalatú or- gonafák meg virágzásuk teljében lévő vadrózsabokrok emeltek egyfajta ter- mészetes védőfalat a síremlékek mögé, félkörben. Én meg csak megigézve, elvarázsoltan álltam. Már tudtam, hogy csupáncsak ezt kellett megcsodál- nom. Ahogyan azt is éreztem: Dóri József sírját itt hiába keresném. Az ő csontjai másutt porladoznak. Kifordultam a kapun és elandalogtam a legelső, jobbra eső házig, hogy útbaigazítást kérjek. A vert falú szoba hűvöséből kilépő, segítőkész magyar Dóri István 53
  52. 52. asszony mosolyogva fogadott: "Ez itt a horvát temető. Amit keres, az távolabb van. Ne lepődjön majd meg, nagyon elhanyagolt, rossz az út és sok arra a kóbor kutya! Biztos, ami biztos, védekezésül törjön le egy mogyorófaágat! " Nem lepődtem meg a falu szélére szorított, nyúlványszerű, apró temető láttán. Ahogy azon sem, hogy amíg a hosszú, keskeny kocsiúton ballagtam a május eleji reggeli napsütésben, még küldött kóbor kutyával sem találkoz- tam. Sőt azon sem, amit később, a mintegy 20 kilométerre lévő Szárcsa nevű faluban mesélt Dóri József testvére, István: ,, Józsiék olyan mélységes nyomorban éltek, hogy kénytelenek voltak a temetőkapunál lévő elhagyatott viskóban meghúzódni. Bókán, a horvát temetőben, a bejáratnál még meg- van az a kis ház. " (Mosolygok. ..) Az akkor 39 éves családapa egy helybeli parasztgazdánál béreskedett. A három gyerekükről, ahogy tudott, úgy gondoskodott. Julianna, a felesége idegbeteg volt. Egy napon a családfő - nem látva más kiutat -, önként jelent- kezett a frontra. Szlavóniába. Két-három hónapig távol volt, aztán hazatért. Háromszor ment el, de csak kétszer tért vissza. Amikor 1991 őszén utoljára látták, szokatlanul furcsán viselkedett. Vala- mennyi rokonát meglátogatta, mindegyiktől elbúcsúzott. A vidéken élőket is felkereste, még a távoli Smederevóba is elutazott. A családjától azzal köszönt el, hogy: ,, Ahová én megyek, ott szüntelenül lőnek. Ahogy a levelek susog- nak a fán, úgy röpködnek a golyók. Mi már többé nem találkozunk. Ha mé- gis látni fogtok, akkor készüljetek fel arra, hogy két golyó nyoma lesz majd a testemen - az egyik a nyakamon, a másik a vállamon. " A Dóri család életében mindig fontos szerep jutott a temetőnek. Nem is csodálkozom, amikor Szárcsán, az utca végére és a falu szélére érve, azt lá- tom, hogy Istvánék éppen a temető mellett laknak. Gyorsan kiderül, hogy ez az úgynevezett román temető. Régebben a falu lakosságának felét románok, felét pedig németek alkották. A románság lélekszáma nagyjából megmaradt, időközben csak a németek tűntek el, és magyarság fogyatkozott meg. Mind- két népcsoport helyére szerbek érkeztek. István így mesél az öccsérről: - Nekünk itthon fogalmunk sem volt arról, hogy mikor merre járt, a harctérről soha nem jelentkezett. Amikor utolsó alkalommal elment, ak- kor is csak annyit sejtettünk, hogy valahol Vukovár környékén tartózko- dik. Azt elmesélte, hogy a Zikica Javanovié Spanac nevét viselő alakulat- nak a tagja. .. Valamicske pénzt mindig hozott, de nagyon keveset. Azt mondta, csak titokban, lopva fizettek nekik, hogy senki ne lássa. .. 54
  53. 53. Úgy történt minden, ahogy indulás előtt megjósolta. Tudta, hogy abból a pokolból nem kerülhet ki élve. Ahhoz túlságosan sokat látott és hallott. Noha Vukovár ostroma akkor még nem ért véget, az úgynevezett tisztogatás már megkezdődött. A fő vétkesek, azok, akik a legsúlyosabb gaztetteket elkövették, nyilván igyekeztek eltüntetni a szemtanúkat és az árulkodó nyomokat. Jóska ezzel tisztában volt. Pontosan tudta, hogy mire számítson, hogy mi vár rá. Hiába kérleltük, hogy ne menjen vissza, maradjon itthon, mindig azt felelte, hogy nem lehet. Muszáj visszatérnie. Lehetetlen elrejtőzni, mert még a föld alatt is megtalálják. .. A bátyám meghalt, a családja viszont egy krajcárt nem kapott. A felesége saját magáról sem volt képes gondoskod- ni, nemhogy a három kiskorú gyerekről. Az apjuk halála után ők állami gondozásba kerültek. Az asszonyommal szerettük volna magunkhoz venni őket, de nem lehetett. Julianna családnevét viselték, mert a szülők nem voltak házasok. Úgyhogy először a hatalmas irattengerben kellett rendet tennem. Kilenc éven át pereskedtem, harcoltam a különféle szociális gyer- mekotthonokkal, gyámhatóságokkal, mire megkaptam a jóváhagyást, mire a gyámjukká válhattam. Emberfeletti küzdelmet vívtam a bürokráciával. Megszenvedtem, legfőképpen a tudatlanságom, a tájékozatlanságom mi- att. A legapróbb hivatalos ügyet is Nagybecskereken kellett intézni, én viszont járatlan voltam az ilyesmiben. Alig fejeztem be az általános iskola második osztályát, a szüleim abbahagyatták velem a tanulást, mert dol- gozni kellett. De közben olyan tapasztalatokra tettem szert, hogy most már nem tudnák a bolondját járatni velem. Örülök, hogy mára rendbe jöttek a dolgok. A lányok férjhez mentek. Ibolyának is, Ilonkának is házat vettünk. Karcsi még velünk él, 25 éves. Ő hányódott-vetődött legtöbbet. Egyik szociális otthonból a másikba. Súlyos beteg. Dóri István szinte biztos abban, hogy a testvérének járó zsoldot vala- ki más felvette. Öt meg, mivel magyar volt, egyszerűen eltették láb alól. Ez ügyben szándékosan nem is akartak kutakodni - a család békéje, nyugalma végett. - Ha most azt kérdezi, hogy ennyi év után mit gondolok, elítélem-e a saját testvéremet amiatt, hogy önként ment a frontra, akkor azt mondom, hogy: igen. Mindenkinek, aki az akkori Jugoszláviában átlépte a Szerb Köz- társaság határát, fel kellett volna tennie a kérdést (elsősorban önmagának), hogy: Mit akarok én itt? Mi keresnivalóm van nekem Horvátországban vagy Boszniában? Nagyon jól tudták, hogy ezzel rosszat cselekedtek. Mert nem a horvátok meg a muzulmánok jöttek hozzánk, hanem mi mentünk az ő területükre. Azt is tudtuk, hogy kik mentek a háborúba. Csak a sze- 55
  54. 54. gények. Csak azokat vitték. Csak azokat lehetett ámítani, becsapni, fél- revezetni. Ők készek voltak akár meghalni is. Sosem derült ki, hogy Józsival mi történt. A belgrádi katonakórházba kellett azonosítanom a holttestet. Ott már a bejáratnál vártak. Étellel, ital- lal kínáltak. Még valamilyen injekciót is adtak. Aztán levezettek a pincébe. Ott deszkából készült rácsokon hevertek a holttestek. Látszott, hogy ko- rábban locsolócsővel lemos(at)ták őket. Amikor megnéztem a testét, rögtön láttam, hogy két lövés nyoma látszik rajta. Elől a nyakán és a vál- lán. Pontosan úgy, ahogy annak idején előre megmondta. És végigfutott a hátamon a hideg. .. Dóri Józsefék egykori háza a bókai temetőben 56
  55. 55. Mészáros József (1959. augusztus20. - 1991. november 12.) Ki őrizte eddig? Az oromhegyesi három Mészáros fivér között József volt a rangidős. Fémesztergályosnak tanult. Korán megházasodott. A tornyosi bálban megis- merkedett egy gunarasi lánnyal, akit feleségül vett, és hozzáköltözött. Szeren- csésnek mondhatta magát, mert a helybeli Pobeda földműves-szövetkezetben munkát is sikerült találnia. A gépszerelőműhelyben dolgozott. Egy kislányuk született, aki 9 éves volt, amikor kitört a háború. Amikor egy októberi napon József is megkapta a katonai behívóját, sokat tépelődött, mitévő legyen, engedelmeskedjen-e a parancsnak, vagy inkább vállalja az állandó rejtőzködést. Attól tartott, ha nem tesz eleget a , ,köteles- ségének", fölmondanak neki a vállalatban, akkor viszont kenyérkereső nélkül marad a család. Korábban látta azt is, amint az , ,engedetlenkedő", a katonai behívóparancsot megtagadó szomszédját megvasalva vezették el a katonai rendőrök. Ezért aztán úgy döntött, hogy inkább leszolgálja azt a néhány hó- napot, mintsem hogy állandóan zaklassák. - Már nem emlékszem ponto- . san a dátumra, de az biztos, hogy november első napjaiban vitték át őket Horvátország területére. Ad- dig a topolyai laktanyában tartóz- kodtak - mondja az idősebbik Mészáros József, az áldozat édes- apja. - A határátkelő közelében lévő Dálya (Dalj) nevű faluból még jelentkezett, már a határ túlsó olda- láról, utána viszont nem hallottunk Mészáros József szülei róla. A legveszélyesebb hadszín- térre került, Vukovár környékére. Minket úgy tájékoztattak, hogy Brsadin határában haladt a tehergépkocsijuk, amikor találat érte. A fiunk hátul ült, a raktérben. Kirepült a járműből és öt méterrel távolabb zuhant a földre. Ugyanakkor egy másik katona, egy kucorai születésű bajtársa is meghalt. Azt mondták, hogy Jóska holtteste a felismerhetetlenségig összeégett. Sajnáltuk, hogy úgy kellett eltemetnünk, hogy előtte meg sem nézhettük. De utólag már 57
  56. 56. azt mondjuk, hogy talán jó is, hogy így történt, mert szörnyűséges látvány lehetett. Nem is hívtak bennünket, hogy menjünk azonosítani. A karóráját és a karikagyűrűjét megtalálták, az egyik cimborája magával hozta, elvitte Gunarasba és átadta Jóska feleségének. - Szerettük volna a fiunkat itt, a saját szülőfalujában, Oromhegyesen eltemetni, hogy bármikor ellátogathassunk a sírjához, de a megyünk úgy ha- tározott, hogy inkább a gunarasi temetőben legyen majd az örök nyugvóhe- lye. Rokonok is, ismeretlenek is együtt éreztek velünk a bánatunkban. A megrendülés, a sajnálkozás és a kíváncsiság sokakat arra indított, hogy részt vegyenek a temetésen, így autóbusz szállította a falubelieket Gunarasba, a szertartásra - veszi át a szót az elhunyt áldozat édesanyja. - Ma is előttem van az egyik katonatisztnek az a mozdulata, amellyel a halottasházban felra- vatalozott fiam koporsóját le akarta teríteni a jugoszláv zászlóval, én viszont nem engedtem. Azoknak a katonáknak is az útját álltam, akik a temetésre érkeztek. Mondtam nekik, hogy nem akarok látni a fiam ravatala közelében egyetlen egyenruhást sem. ,, Akkor ki fogja őrizni? " - kérdezték. Én meg rögtön visszakérdeztem: ,, Ki őrizte eddig? Eddig sem vigyáztatok rá! " Érthettek a szóból! Olyan visszatetsző volt, hogy a búcsúztatóban a katonatiszt többször is az usztasákat emlegette, mintha azokat hibáztatná a gyerekünk halála miatt. Pedig ő is, mások is mind-mind a miloseviéi rend- szer áldozatai voltak. Az viszont nagyon megható és szívszorító volt, és amíg csak élek, emlékezetes marad a számomra, amit az akkor 9 éves unokám mondott. Amikor engedték le az édesapja koporsóját a sírba, a másik nagy- mamája odasúgta neki, hogy dobjon a sírgödörbe egy marék földet. Ö meg azt mondta: ,, Nem dobok rá földet, mama, inkább a többit is szedjük le róla! " A mi fiunk értelmetlen halála a későbbiekben tö- bbeket szembeszegülésre és ellenállásra késztetett, bátorításul és kifogásul is szolgált arra, hogy ne ve- gyék át a kézbesítésre váró katonai behívókat. Mészáros József sírja a gunarasi temetőben
  57. 57. Berente Sándor (1971. november 27. - 1991. november 16.) Tizenhat év után találta meg a fia sírját 1991. szeptember 10-e volt. Kőrösi Etelka néni hazaért a munkából, a moholi Zora Konzervgyárból, és azt látta, hogy szőrén-szálán eltűnt a csa- ládja. A 25 éves Nándor fia is, az éppen várandós feleségével, meg az alig 20 esztendős Sándor fia is, akit pedig a világon mindenkinél jobban szeretett. A titokban távozók nem hagytak maguk után semmiféle üzenetet. Csak hetek- kel később tudta meg, hogy átszöktek (útlevél nélkül) a magyar határon, és a nagyatádi menekülttáborban tartózkodnak. Aztán több levél is érkezett. Furcsák, szűkszavúak, semmitmondóak. És azokat soha nem a fiai írták, mindig csak a menye. .. 1992. február 25-e volt. Etelka néni akkor kapott először olyan levelet, amelyet Nándor, az idősebbik fia írt. Ez állt benne: ,, Na, anyám, Sanyi fia, akit maga a legjobban szeretett, meghalt! " Az asszony az utcán nyitotta ki a borítékot. Épp hazafelé indult a falu közpon- tjából. Amint elolvasta, abban a pillanatban összecsuklott. Úgy találtak rá a járókelők az iskola közelében. Később értesült arról, hogy mindkét gye- reke önként jelentkezett a horvátországi front- ra. Éppen a kelet-szlavóniai kis magyar falu, Szentlászló ostromának idején. S hogy a dolog még izgalmasabb legyen, a híres/ hírhedt szabadságharcos, Eduardo Rózsa-Flores csapatához kerültek. A félig magyar, félig bolíviai ka- landor egy barcelonai lap és a BBC spanyol nyelvű tudósítójaként érkezett Eszékre. Majd megelégelvén azt, hogy a nagyvilág tétlenül és közömbösen szemléli Horvátország függetlenségi harcát, úgy döntött, hogy maga is fegy- vert fog. Így is vált ismertté: az újságíró, aki katonának állt. Az Eszéktől mintegy 15 kilométerre lévő stratégiai fontosságú, 800 éves magyar falu, Szentlászló (Laslovo) jelentette Eszék város védvonalát. Os- troma 1991. június 26-án kezdődött. Eduardo Rózsa-Flores így számolt be erről: ,, A horvát-szerb összecsapások első vonalában magyar katonák (is) harcoltak egymás ellen (jórészt) magyarok lakta területekért, területeken. 57: Kőrösi Etelka 59
  58. 58. Egyrészt - jugoszláv oldalon - besorozott, erőszakkal elhurcolt, olykor fe- gyvertelenül a hadműveleti területre küldött ágyútöltelékként, másrészt - horvát egyenruhában - önkéntes, saját elhatározásból lövészárkot választó, szülőföldjükért harcoló katonákként. " Másutt meg ezt írta: ,, Palacsa felől a csetnikek bementek Szentlászlóra és lövöldöztek. Hogy nem füstölgött a falu, az nem jelent semmit. Aztán szeptember 4-én körülzárták a falut, és megkezdődött a pokol. Nyolc óra alatt 453 gránát becsapódását számol- tam meg. " A falu védői 152 napon át tartották magukat az óriási túlerővel szem- ben. A szétlőtt templomtorony tetejére kitűzött horvát és magyar zászló mindvégig egymás mellett lobogott. Helyükre akkor került a jugoszláv trikolor, amikor november 24-én Szentlászló elesett. A Szerbiai Televízió aznapi híradója persze egészen más képet festett a történtekről. Az összefo- glaló szerint a Jugoszláv Néphadsereg emberveszteség nélkül hajtotta vég- re a hadműveletet, csupán néhány katonája szenvedett kisebb sérülést. A helyszínről pedig a félelmetes szabadcsapat, a Szerb Tigrisek legendás vezére, maga Zeljko Raznatovié Arkan jelentkezett és arról számolt be, hogy négy tankot és egy szállítójárművet is sikerült zsákmányolniuk azoktól a horvá- toktól, akiknek az oldalán külföldi zsoldosok is harcoltak. Közöttük három olasz és egy osztrák katona, meg egy Edward John White nevű angol tiszt is. De e kitérő után most térjünk vissza a mindössze 19 esztendős bácskai magyar fiú, Berente Sándor történetéhez! Egy napon találat érte a házat, amelyben rejtőzködtek. Sanyi egyike volt a legelső áldozatoknak. Rövidke élete során nemhogy komoly harcászati, de még hadseregbeli tapasztalatokat sem szerzett, ugyanis egyáltalán nem volt katona. .. Amikor egy téli estén meglátogattam Etelka nénit moholi otthonában, azonnal éreztem, hogy minden egyes szavammal gyógyulatlan sebeket érin- tek. A 66 éves asszony egymás után nyomta el az elém tett, sárga üveghá- mutartóban a cigarettavégeket. Aztán fényképeket rakott a konyhaasztalra. Rengeteget. Nekem úgy tűnt, mintha mindig ismertem volna ezt a kicsiny- ke asszonyt, pedig korábban nem találkoztunk. És csak úgy dőlt belőle a panaszáradat. - Úgy érzem, mintha ellopták volna tőlem az én Sanyimat. Elment egyetlen búcsúszó nélkül. Azt is csak három hónappal a halála után tud- tam meg, hogy már örökre elveszítettem. Időközben írt ugyan a menyem levelet, de Sanyiról soha nem tett említést. Hiába kérdeztem, nem volt válasz. Akkor már sejtettem, hogy valami baj történt. Amikor meghalt, hivatalos értesítést nem kaptam senkitől. Még egy táviratot sem küldtek. 60

×