2.
A Magyaroknál nem osztják szét előre az ételt, ezért
van azután, hogy a magyarok oly nagy számánál alig
találkozik, aki a rendkívül gazdagon terített asztal
mellett kezét, vagy ruháját a bepiszkolástól meg tudná
őrizni, mert a sáfrányos mártás le-lecsepeg és
bemocskolja az embert. A sáfrányt, szegfűszeget,
fahéjat, borsot, gyömbért és más fűszert igen nagy
mértékben használják… Szemmel látható dolog, hogy a
mártástól és a sáfrányos létől sáfrányossá lesznek,
különösen az ember körmei és ujjai, melyekkel az
ételhez nyúl.
Eleink asztalánál 6.
3.
Hanem Mátyás király, aki szintén
kézzel nyúl mindenhez, soha nem
piszkolta össze magát, bármennyire
is a társalgásra esdett a
figyelme, mert nála étkezés közben
mindig vita folyik, vagy valami
komoly vagy tréfás dologról
társalognak vagy költeményt
énekelnek. Mert itt sokan vannak az
énekesek és lantosok, akik hazai
nyelven, lant kíséretében a hősökről
énekelnek az asztalnál…
Eleink asztalánál 6.
4.
Ebben a korban jelent meg a cserépedény finomabb változata, a majolika,
mázzal színesre festve. A porcelánt egyenlőre még Kínából hozták be,
ritkaságnak számított. Az étkezés azonban továbbra is keveset változik.
Íme egy ebéd összeállítás Thurzó Szanyiszló nádor konyhájáról, 1603
januárjából:
Tehénhús tormával
Kappan borsodóval
Borjúhús édes lével
Pirított hús ecettel
Nyúlcímer sütve
Csík káposzta levében
Kappan tiszta borssal
Savanyú káposzta tehénhússal
Bárányhús ecettel, zsályával
Lúd ispékkel
Tehénhús pecsenye
Eleink asztalánál 6.
5.
Itt még a hús uralkodik, pedig az étkezés Európa más
tájain sokat gazdagodott. Felvirágzott a kertészet, egy
sereg újra felfedezett növény: articsóka, hagymák,
saláták, fűszernövények tették változatossá az étkezést.
Édességet, tésztát, gyümölcsöt is gyakrabban adtak az
asztalra.
Eleink asztalánál 6.
6.
1500 és 1505 között Budán a lengyel Jagello
Zsigmond herceg. Hű udvari embere minden
kiadását pontosan feljegyezte egy számadási
naplóba, melyet ma a varsói levéltár őriz. Ebből
meg tudjuk, hogy a hercegnek arany fogvájó
eszköze (“instrumentum ad dentes
purgandos… de auro puro”) is volt. A
virágkedvelő herceg egyébként vörös rózsákat
rendelt a nyéki királyi kertekből “asztali és
egyéb célokra”. Tudjuk hogy a reneszánsz
korában szokás volt a vendégek tányérját
virágfüzérrel körbefonni. A gáláns jagello-
herceg talán egy vendégét tisztelt meg a nyéki
vörörsrózsa koszorúval.
Eleink asztalánál 6.
7.
A XVII. században a habán majolika edények is
megjelentek. A Svájcból és Németalföldről menekült
fazekas emberek,fehér ónmázas, sárgával, kékkel,
zölddel és lilával virágozott edényei a század második
felétől válnak megbecsült tárgyakká. Az 1682-es Tömöri
leletár így említi őket: ” Új keresztény öreg fehér tálak
No 20 hozzájuk való tányér No30″. Azaz színben,
mintában összehangolt együttesről van szó.
Eleink asztalánál 6.
8.
Nem volt XVII. századi erdélyi asztali edényeknek egy
olyan fajtája, amelyben annyi ízlés, nemes művészi
munka sűrűsödött volna, mint az ivó edényekben. Az
erdélyi ötvös mesterek művészetét szinte serkentette a
megrendelők műveltsége, pompára való hajlandósága.
Bethlen Gáborról tudjuk, hogy amikor kupákat rendelt
“az török portára beküldésre” , azaz a török főemberek
jóindulatának megnyerésére, ő maga írta elő pontosan a
mestereknek, milyen alakokat “tengeri csudákat,
vadakat, halakat és gólya-madarakat” verjenek ki
rajtuk.
Eleink asztalánál 6.
9.
A ránk maradt poharakat, zománcozott fedeles serlegeket,
kupákat billikumokat káprázó szemmel csodáljuk ma a
múzeumokban, de Bethlen Gábor hagyatékának egy 1636-os
leltára is csak botladozó nyelvel tud írni egy valószínűleg
állatalakokkal díszített ivóedényt, imigyen: “Egy igen szép,
mesterségesen mezei férgekkel ékesített fedeles kupa, ezüst,
aranyas, Öreg igazgyöngyes, rubintokkal, türkisekkel,
csudamódon rakva,tokban vagyon benne, mely ahhoz
illendő…”
Eleink asztalánál 6.